Bizonyára tudja, tapasztalta a kedves Olvasó is, hogy nem lehet ám csak úgy csatorálni oda-vissza magyar–szerb határon. Ha a határra érkezik az utazó, várjon. Ez a dolgok rendje, és ne tiltakozzon, ne hőbörögjön, mert ebből a történetből csak az utazó jöhet ki rosszul. Ugye ismerős dolgok?
Szabadka és Szeged szinte egy köpésre van egymástól. Emlékszem, amikor Horgosnál mutogatták nekünk, újságíróknak az új épületeket a határon, biztos voltam benne, hogy ettől kezdve eljött a Kánaán, legalábbis, ami a két ország közötti utazást jelenti. Tévedtem. Nagyon nagyot tévedtem. Hiába van hat meg nyolc átkelési lehetőség egyik meg a másik irányba is, amikor csak kettő üzemel.
A napokban csak átugrottam Szegedre. Ez alatt azt kell érteni, hogy a vonatállomásig mentem és ki se szálltam az autóból, hanem fordultam vissza. A magyar határon folyik az építkezés. Kilométeres sorokban álltak az autók. Hiába lehetett volna az építkezéstől legalább négy átjárót egyszerre működtetni, de még ötöt is meg lehetett volna nyitni, nem nyitották meg. Ott ültünk és dühöngtünk, ki-ki a maga autójában.
Az útleveleket kezelő hölgy pedig kényelmesen dolgozott, neki nem volt sietős a dolga. Akár milyen gyorsan végezte volna is a munkáját, akkor is megállás nélkül jöttek volna az autók és akkor is le kellett volna neki dolgoznia a nyolc órát. Hát, nem törte magát, hogy esetleg egy kicsivel gyorsabban átjusson az, aki útra kelt.
Az ember elvárja az ilyen helyen dolgozóktól, hogy ha kiszolgáltatottságán a tisztviselő, vagy alkalmazott segíteni tud, segítsen. Mint ahogyan az orvostól is elvárjuk, hogy tudása legjavát adja. Elvárjuk a tolóablaknál dolgozóktól, hogy ha látják a kígyózó sort, ne akkor beszéljék meg a családdal, hogy mi lesz ma az ebéd.
Persze az együttérzés nem kötelező, de elvárható. S annak, aki ilyen munkát választott vagy ilyen munka jutott neki, ezzel számolnia kell.
Úgy vélem, hogy határátkelőn, vagy egy postahivatalban dolgozni, ilyen tekintetben egyre megy. Az emberség a fontos, de ez az, amiből ma már egyre kevesebb van.
