Hubay Miklós Kossuth-díjas drámaírót hallgattam a napokban. Egy korábbi, 2002-ben készített portréfilmet sugároztak a televízióban abból az alkalomból, hogy 1918. április 3-án született Nagyváradon. Középiskoláit Debrecenben és Gyulán, bölcsésztanulmányait (esztétika, filozófia, művészettörténet) a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen és Genfben végezte. 1950-től 1957-ig a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított, 1955 és 1957 között a Nemzeti Színház dramaturgjaként dolgozott. Az interjúban elmesélte, hogy szűnt meg mindkét állása egyik pillanatról a másikra.
Major Tamás, aki abban az időben a Nemzeti igazgatója volt, őszinte szavakkal, sajnálattal adta át a felmondólevelét, mondván, csak így tudta elérni, hogy a Színművészetin megmaradhasson az állásában. Ugyanazon a napon hívta be Olty Magda, a Nemzeti Színház neves színésznője, aki 1957-től igazgatója volt a Színművészeti Főiskolának, hogy közölje vele, nincs szükség a továbbiakban a munkájára. Mikor Hubay megmutatta a Majortól kapott felmondólevelet, Olty Magda pálinkát vett elő, és koccintottak.
Ez a történet nem ítélkezésre jogosít. A három ember, a három kiváló művész sorsa érdekes. Arra mutat rá, hogy az értékek, érdekek és hatalom hálójában hogyan lehet túlélni úgy, hogy az ember a tükörben ne egy meghasonlott arcot lásson viszont...
