– Menjél fiam, csak figyelmesen, menjél szépen! – hangzott fel mögöttem, ahogy átértem a gyalogátkelőn. Megfordultam, hogy lássam, kinek szól a sürgetés, de az úttesten már el is húzott mellettem a kis csapat. Elöl két általános iskolás korú kiskamasz görkorcsolyázott, mögöttük az apuka, szintén görkorcsolyával a lábán, babakocsiban maga előtt tolva legifjabb gyermekét. A szálloda előtt épp egy ronda nagy fekete terepjáró kerülte el a görkorcsolyával közlekedőket. A fiatal sofőr arcán látszott a türelmetlenség, az hogy a pokolba kívánja azokat, aki miatt néhány másodpercre lassítania kell.
– Ha az anyuka tudná, milyen veszélynek teszi ki élete párja a gyerekeket, bizonyára szívbajt kapna – ez volt az első gondolatom a kis görkorizó csapat láttán. Utána viszont az jutott eszembe, hogy az apuka ott van fiai mögött, szemmel tartja őket, ha hallgatnak rá, bajuk nem eshet. Ha pedig jön egy figyelmetlen sofőrt, az akár a gyalogátkelőn szabályosan közlekedőket is elgázolhatja.
Miért is nem lehet türelmesebb a drága, flancos terepjáró huszonéves tulajdonosa a kis családdal? Hova rohan?! Várjon egy kicsit. Az apuka nagyon fontos leckét ad fiainak: arról, hogy hogyan legyenek bátrak, ám mégis megfontoltak.
