Emlékszem, gyermekkoromban, amikor nagymamáméknál ébredtem – ilyenkor tavasszal – akkor még igazi tavaszok voltak: a napsugár simogatott, a virágoskertekben nyíltak a tulipánok meg a jácintok, az udvarban meg egymást kergették a fecskék. Mindig is csodáltam a frakkos madarakat. A fecske olyan madár, amelyet mindenki szeret. Megfogni bár nem lehet, de hollófekete tollazata előkelővé teszi, apró színes tollai pedig kedvessé. S a csicsergése, meg az a csoda, hogy hatalmas gonddal, aprólékos munkával építi magának fészkét, hogy kicsinyeit felnevelje, egyszerűen csodálatos. Aztán a kisfecskék megerősödnek, elmennek, de a következő tavasszal visszatérnek. Ahol otthonra találnak, oda visszatérnek. Mindig vártuk őket. Vajon mikor érkeznek? Én most is várom őket, de hiába, az idén még egyetlenegyet sem láttam.
Most már nemcsak igazi tavasz nincs, de mintha fecskék sem lennének. A madarászok azt mondják, nagyon sok fecske már másfél hónapja megérkezett, de mivel hideg volt, nem voltak bogarak, így rengeteg madár elhullott. A nagy részük talán még meg sem érkezett, mondják mások, de az is lehet, hogy távol, valahol útközben elhullottak.
Az utóbbi 10 évben a füstifecskék száma Magyarországon 60, a molnárfecskéké pedig 44 százalékkal csökkent. Hazai adat nincs a fecskék fogyásáról, de tapasztalhatjuk nap mint nap, hogy egyre kevesebb van belőlük. Pedig ahogy a jácint erőteljes illatával a tavasz része, úgy a villásfarkú úri madarak is azok.
A legpusztítóbb, legkártékonyabb teremtés ezen a Földön az ember – szokták mondani.
Sikerült nemcsak az igazi tavaszt ellopni, hanem a fecskék csivitelésétől is sokunkat megfosztani. A fecske Szerbiában fokozottan védett madár.
