Szeretem, amikor a költők maguk mondják el verseiket. Valahogy tisztábban jön elő mindaz, ami verssé teszi a verset, na és fényesen csillog az értelem. Az előadóművészi dísz gyakran eltakar, elsikkaszt, máshová kerül a hangsúly, különösen, ha a színész szerepként fogja föl és kezeli a verset, azaz, ha játssza, drámai köntösbe bújva. Ne mondjam, ha fölöslegesen művészkedik.
Természetesen vannak kivételek, akik önmaguk helyett a verset helyezik előtérbe. Mélységes alázattal, a költőt, akit megéreznek, akit elképzelnek, mit érezhetett, gondolhatott a vajúdás, a „megszenvedettség” pillanataiban – és megmaradnak egyszerűnek. Ebben rejlik a nagy titok, azt hiszem.
Hirtelen Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Nagy László, Károlyi Amy, Weöres Sándor jut eszembe a tévé – még fekete-fehér – képernyőjéről, akik úgy mondták verseiket, hogy otthagyni őket nem lehetett. Ma, a költészet napjára kerestem valami hasonlót a képernyőn, de nem találtam. Kányádit kerestem, de ő sem volt sehol.
Még jó, hogy a memóriámban kutathatok.
