A jólét nagyon relatív.
Naponta többször megyek el szemeteskukák mellett. Mindig van valaki azok előtt – vagy benne –, aki innen próbál magának összegyűjteni valamit. Sokszor nem is értem, mit. Ami ételmaradékot vagy még valamelyest használható állapotban lévő ruhát kidobunk, a kuka fülére akasztjuk – és néhány perc alatt gazdára talál.
A napokban költöztünk. A régi lakásból nem vittünk magunkkal mindent, másnap „szemetes nap” volt, ezért kiraktuk az utcára a már számunkra használhatatlannak titulált dolgokat. Míg pakoltam, megjelent egy szakadt, bizonyára jobb napokat is megélt ember. Kutakodni kezdett a kacatok között. Két perc alatt végzett, amire nem volt szüksége, visszapakolta a kukába, nem csinált nagyobb rendetlenséget, mint volt.
Gondolkodtam, mit adhatnék neki. Mire valamilyen épkézláb ötletem támadt, a kukázó eltűnt. Be kell vallanom, nem szoktam ilyesmin gondolkodni, de ő másképp hatott rám, mint a többiek – ő a mi, frissen kidobott szemetünkben matatott.
Csak egy másodpercre próbáljuk magunkat azok helyébe képzelni, akik a szemetünkben keresgélnek – egy még használható cipőt, egy nem túlságosan penészes szelet kenyeret, egy félig rothadt almát. Ha magánemberként nem is tudunk segíteni mindenkin, aki segítségre szorul, próbáljunk meg legalább arra odafigyelni, hogy ne tegyük magunkat még röhejesebbé azzal, hogy azon sopánkodunk, évek óta nem jutott pénz nyaralásra, nem tudjuk lecserélni az autót, nem vehetjük meg a legújabban mobiltelefont.
Meg kellene tanulnunk örülni annak, amink van – így talán szebbek lesznek a reggeleink is. Jó reggelt mindenkinek!
