Olvasom a hírt, hogy 78 éves korában elhunyt Van Cliburn amerikai zongoraművész. A szekrényem mélyén még mindig ott van az a vinyllemez, amelyen ő játssza Csajkovszkij b-moll zongorahangversenyét. Ha jól emlékszem, ez volt az első lemezünk, azt követően, hogy húgommal megkaptuk a csodának számító Tosca-gramofont. Milliószor végig is hallgattuk, talán a mai napig is ez a mérce, hogy hogyan hangzik Csajkovszkij koncertje. Később jött a Pogorelić-láz, újabban a kínai zongoristák, és Cliburnt már rég elfelejtettük. Meg is lepett, hogy a New York Times internetes kiadása négy oldalon emlékezett meg róla. Kiderült, hogy itt nem csak művészről, inkább egy nemzeti hősről van szó. Ő volt a szovjeteket legyőző zongorista, és a hidegháború fontos csatáját vívta meg, amikor 23 évesen megnyerte az I. Csajkovszkij Nemzetközi Zenei Versenyt 1958. április 14-én, hat hónappal azután, hogy az első szovjet műhold felbocsátása zavarba hozta Amerikát és az űrkorszakba katapultálta a világot.
Bár a moszkvai zsűriben olyan nevek voltak, mint Szvjatoszlav Richter és Emil Gilels, csak Nyikita Hruscsov engedélyével lehetett egy amerikainak odaítélni a babért, és akkor ez járult hozzá a kelet-nyugati hidegháború oldódásához.
Van Cliburnt valóságos amerikai nemzeti hősként konfettis parádéval ünnepelték a New York-i Broadwayn, amire nem volt példa zongoraművész esetében.
