Olykor az az érzésem, hogy a szerbiai társadalom összes luxuscikkeket árusító cége összeesküdött, hogy eladjon nekem valamit. Alig múlik el nap, hogy ne csörrenjen meg a telefon, és a vonal túl oldaláról egy kedves női hang ne kezdjen litániázni arról, hogy cégük éppen engem választott ki – micsoda megtiszteltetés! –, hogy vacsorára hívjon, minden kötelezettség nélkül, természetesen, ahol prezentálják termékeiket, és ha esetleg valami megtetszene, csak a szállítási költségét kell kifizetnem, a messzi délről vagy távolabbról idáig. Kezdetben tűrtem ezt a süket dumát, idővel azonban megedződtem, és ma már a kedves hangú leányzó vagy asszonyság bemutatkozása előtt kerek perec megmondom, hogy nem vagyok érdekelt, és csapom le a kagylót. Kommunikatívabb kedvemben azért még odamondom, hogy meg ne próbáljon még egyszer felhívni, mert feljelentést teszek ellene zaklatásért!
Persze, tisztában vagyok azzal, hogy ezeket a kedves hangú hölgyeket a főnökeik kényszerítik erre a megalázó munkára. Jó néven venném, ha néha találkoznék olyan hírrel, hogy az illetékesek reagáltak ilyen és hasonló esetekben – véleményem szerint ez a szemérmetlen nyomulás sokban kimeríti a tisztességtelen verseny fogalmát –, noha tudom, felénk az előírások zöme öncélú fogalom. Éppen ezért az említett telefonhívások után sokszor elképzelem magam Scorsese taxisofőrjeként, ahogyan két oldalt leborotvált fejjel, a tükör előtt elvégzett főpróba után, besétálok a telefonáltatóhoz, és a jelenlevők őszinte megrökönyödésére valamennyi telefonkészüléket működésképtelenné teszek! Mert micsoda dolog molesztálni engem! Félbe kell szakítanom az olvasmányomat, örökre elpárolog a fejemből egy rendkívüli gondolat a készülő íráshoz, vagy lemaradok egy hírről a tévéhíradóban!
