Veszendő szellemi, kulturális értékeinket hagyományápolással (jobb esetben -őrzéssel) igyekszünk megóvni a mulandóságtól. Jó is ez, mert különben a végén csak a halloween meg a Valentin-nap maradna nekünk ünnepként. Elindult a hetvenes években a táncházmozgalom; itt, a Vajdaságban pedig korábban a Gyöngyösbokréta, majd a Durindó. És vannak bőven az ünnepek által behatárolt hagyományaink. Ilyen a farsang is. Egyik évben hosszú, a másikban nyúlfarknyi, mivelhogy vízkereszttől tart hamvazószerdáig, s a vízkereszt január 6-ához kötött, a hamvazószerda ideje pedig változó: a nagyböjt kezdetét jelzi negyven nappal húsvét előtt.
A farsang a bálok, a torok, a lakomák, a mulatságok ideje. (Régen a párválasztásé is volt, de azóta föltalálták a diszkót.) A nagyböjt viszont – Jézus pusztai böjtölésének mintájára – megálljt parancsol a tobzódásnak. Vagy ezt kellene tennie. Mert szinte naponta olvashatunk lapunkban is az abszurdba hajló böjti farsangokról, a gyerekek iskolai (vagy attól független) maskarázásáról, a felnőttek bálozásáról. Úgy tűnik, idejekorán el kell kezdeni a hagyományőrzésben is a félrenevelést, hogy aztán – csupán a felszínt látva – semmit se értsenek a lényegből. Olyasmi ez, mintha vízkereszt táján ünnepelnénk a karácsonyt. Persze, akkor is lehet, csak az már mások karácsonya.
