Harminc orvos közül egy kezemen megszámolom, hány mutatott empátiát a betegei iránt. Nem mindenki alkalmas erre a pályára sem.
Nemrég a rendőrségen várakoztam egy sima lakcímigazolás miatt, tíz hivatalnok dolgozott folyamatosan. A tömegben ki a rendszámtábláját vitte a hóna alatt, ki fegyverviselési engedélyért jött, egy másik ablaknál pedig útlevélért álltak sorba. A várakozás mindenkinek idegtépő, viszont annak, aki alkalmazottként ül ott, annak nem szabad türelmetlennek lennie, még akkor sem, ha egy írástudatlan az ügyfele, ugyanez a helyzet a postán várakozó soroknál is.
Az egyik tisztviselőnél feltűnt, hogy folyton mindenkibe belekötött, mintha csak okot keresett volna rá. Megalázott embereket láttam elkullogni, akik imádkoztak magukban, hogy bárcsak sose kellene többé idejönniük, aztán megnéztem jobban azt a fiatal lányt, aki sorra kiszúrt az idős emberekkel. Szemmel láthatóan utálta, hogy a tolóablak mögött kell dolgoznia, biztosan arról álmodott, hogy majd az első sorban fog táncolni, aztán nem így lett. Itt kell güriznie, és ezt nagyon utálja, főleg az embereket, akiket folyton elküld, holott meg is oldhatná a problémáikat, jóformán észre sem veszi őket, csak magával van elfoglalva, hogy milyen pocsék helyen dolgozik, és ezért dühös az egész világra, szándékosan viselkedik így, hogy valamiféle elégtételt vegyen – a semmiért.
Nem mindenki alkalmas arra, hogy napi nyolc órában vadidegen emberekkel foglalkozzon, vannak teljesen aszociálisak, nekik eleve más foglalkozást kellett volna választaniuk, mert naponta emberekkel dolgozni felelősség is. Aki szándékosan hoz másokat méltatlan helyzetbe, az előbb-utóbb maga zavarodik bele. Aki ennyire utálja az embereket, annak megváltás lenne egy megfelelő állás: az éjszakai portásé.
