Két szép kislányával vág hamarosan a világnak egy ismerős fiatal házaspár. Nem terveznek túl messzire menni, csak Ausztriába, minthogy a fiatalembernek itthon nincs munkája, a felesége fizetése pedig kevés. Nincs mögöttük vállalkozás, tehetős szülő, örökölt vagyon, anyagi biztonságuk csaknem a nullával egyenlő. Félek, örökre elveszítjük őket is.
Sok ilyen példát látok magam körül, mintha újra egy menekülési hullám kezdetén lennénk. A kilencvenes évek elején a háború, azóta pedig egyfolytában a gazdasági kilátástalanság, az egzisztenciális ellehetetlenülés viszi az embereket idegen égtájakra. Sokáig azt hittem, mélyebbre már nem süllyedhet ez az ország, viszont azt kell tapasztalni, hogy lehet, még mindig süllyedhetünk nagyobb szegénységbe és súlyosabb kilátástalanságba. Ezeknek a fiataloknak a döntése is ezt jelzi. Ők azt remélik, ott rendezettebb az élet, tisztességes a fizetés. Azt hallják, ha kell, segélyezik, taníttatják őket, míg talpra nem állnak. Azt is, hogy lesz hely az óvodában a gyerekeknek. Nem kell megalázkodniuk, jó kapcsolatokat, pártkönyvecskéket tartaniuk ahhoz, hogy munkájukból megéljenek, hogy haladjanak, gyarapodjanak, öltözködjenek, megfelelően táplálkozzanak, nyaraljanak...
Ők másra most nem gondolnak. Csak arra, hogy mindezt itt nem kaphatják meg. Sem most, sem belátható időn belül, mert rossz irányt vettek a dolgok. Ezért menekülnek. A csalódásokra pedig egyelőre nem gondolnak.
