Valami ok miatt elkerülte a figyelmemet annak a törvénynek a megszületése, amelyik kimondta, hogy a kis értékű lopásokat hivatalból nem üldözi a rendőrség. Magyarán: 15 000 dinárban legalizálta más tulajdonának elorozását. Lemaradtam tehát a törvény indoklásáról is, hiszen csak akkor figyeltem föl a jogszabályra, amikor mind többen élni kezdtek ezzel a nem mindennapi lehetőséggel. A törvényhozók biztosan úgy gondolták, hogy akkor lehet büszke egy ország, ha koldusai nincsenek (mert a koldulást büntetik), rablói meg lopói viszont annál többen – még ha egy kisnyugdíjast koldusbotra is juttatnak egyetlen aprócska betöréssel. De azzal is indokolhattak, hogy lám, mi, akik nagyban tesszük a dolgunkat, hiszen sikeresen lebonyolított korrupcióink alkalmával euró milliók vándorolnak egyik zsebből a másikba, akkor meg kell adni a kis értékű embernek is legalább a kis bűncselekmény örömérzetét. Hogy ő is lerakja szociális biztonságának az alapjait.
Mert kapott ugyan ingyen részvényt a privatizáció alkalmával, de ha mi, akik ebben a hatalmas munkában oroszlánrészt vállaltunk, s megtehettük, hogy aprópénzért tekintélyes birtokokat vásároltunk, hogy onnan szép summát kilopva csődbe vigyük, akkor fel kell kínálni a kicsiknek is a lehetőséget, hogy néhány legális betöréssel részvényeik értékét megsokszorozzák. (Privatizáció fönt – privatizáció lent.)
S ha mindez beválik, akkor legalizáljuk a kis pofonokat, a kis gyújtogatást, a kis lövöldözést és a bagatell gyilkosságokat.
