Egy nyugat-japán városka, a 15 ezer lelket számláló Okuizumo parkjában magasodó Dávid-szobor másolata szúrt szemet néhány helyi önjelölt erkölcscsősznek. Méretével van bajuk, mármint a szobor magasságáéval (5 méter) – állítólag félnek tőle a parkban játszó gyerekek. Mivel
magasságán nem lehet változtatni, úgy felgatyáztatnák Dávidot, hátha úgy kevésbé lesz ijesztő.
Michelangelónak hát majd 550 évvel halála után is meg-meggyűlik a baja prűdekkel. Mint egyébként munkássága során is.
A cenzorok először akkor kötöttek bele, amikor 1541-ben befejezte a Sixtusi kápolna oltárképét, az Utolsó ítéletet. A pucér férfitestek láttán az egyházfők nem győztek a szívükhöz kapkodni és hüledezni. Biago da Cesena pápai ceremóniamester úgy vélte a freskó inkább egy nyilvános fürdőhöz, vagy bordélyhoz illik, mintsem templomhoz.
Michelangelót erkölcstelen szélhámosnak tartva egy másik művészt, Daniele da Volterrát bízták meg, hogy mentse a menthetőt, azaz festett drapériákkal fedje be a genitáliákat. Volterra el is végezte feladatát, amiért kortársaitól az Il Braghettone, azaz Nadrágfestő gúnynevet érdemelte ki.
A pápai ceremóniamester egyébként teljesen véltlenül fején találhatta a szöget, olasz művészetörténészek szerint ugyanis Michelangelo az Utolsó ítélet izmos férfialakjait férfiprostituáltakról mintázhatta... akiket csakis a homoszexuálisok által látogatott fürdőkben és bordélyokban figyelhetett meg.
O tempora, o mores!
