Sosem voltam félős. Nő létem ellenére mindig úgy gondoltam, meg tudom védeni magam akármilyen körülmények között is. Középiskolás koromban naponta stoppoltam, legtöbbször csak így tudtam megoldani a közlekedést azokban a háborús időkben. Soha sem történt semmi bajom, bár voltak necces helyzetek, nyíltan felvállaltam nemzeti hovatartozásomat, gondolataimat, politikai véleményemet, igazságérzetemet sem rejtettem véka alá, és ennek nemegyszer az lett a vége, hogy valahol két város között a kukoricatáblák mellett gyalog kellett folytatnom az utamat. Akár este is.
Barátnőimet sem értettem, hogy miért nem mernek sötétedés után boltba menni, kimozdulni otthonról egyedül, úgyhogy nekem kellett látogatóba menni hozzájuk, hozni sört, nassolnivalót, reggelre tejet, mert nem lehetett őket meggyőzni, hogy hajuk szála sem görbül, ha este utcára merészkednek.
Másfél éve élek Szabadkán, és nemrég elhagyta a számat, hogy inkább a párom menjen át a boltba este, mert én félek. Az utóbbi időben a szomszédban lévő üzleteket sorban rabolják ki, akár fényes nappal is, késsel fenyegetőzve. Szégyen vagy nem szégyen, nem vagyok már olyan bátor, és nem gondolom, hogy minden egyes helyzetben meg tudnám magam védeni. Emiatt úgy érzem, lehetőségeim beszűkültek, a napok lerövidültek. Bátrabb barátaimat este vendégségbe várom, és ha lehet, hozzanak valami ropogtatnivalót is a sör mellé.
