A kereskedelmi televíziók híradóiban a műsorvezetőkön kívül van még néhány állandó szereplő: a rendőrség, a tűzoltóság és a mentősök szóvivője szinte mindennap kamera elé áll. Ebből is következik, hogy az esti hírműsorok közlekedési balesetekkel, betörésekkel, gyilkosságokkal vannak tele. A néző meg szörnyülködik, rázza a fejét, hogy milyen világban élünk. Az egésszel nem is lenne addig gond, amíg be nem következik egy valódi tragédia, katasztrófa. Az 1986. április 26-ai csernobili katasztrófa a kádári tájékoztatáspolitika legnagyobb kudarca volt, mert nem tudták, hogyan kezeljék a helyzetet (a meteorológusok felkészítéséből hiányzott a nukleáris baleseti tapasztalat). Magyarországon az első hír két napot késett, a Népszabadság május 6-án írt az esetről. Ez rávilágított arra, hogy sem a média képviselői, sem a politikai pártok által a bársonyszékbe ültetett egyének nem voltak felkészülve egy ilyen esetre. Ma már az információ kincs, s mindenkinek egy a célja: ő legyen az első, aki leközli. A szenzációhajhászás miatt pontatlanságok kerülnek napvilágra, az internet pedig másodpercek alatt körbeviszi a (tév)hírt a világban. Így történhetett meg, hogy a múlt héten az a hír járta be az országot, hogy egy gépfegyveres egyén túszul ejtett egy busznyi embert Topolya és Kishegyes között, s gyilkosságokkal fenyegetőzött. Aztán kiderült, hogy gépfegyvere nem volt, csak egy pisztolya, majd az is, nemhogy egy busznyi embert nem tartott fogva, hanem egyetlen túsza sem volt, s nem gyilkosságokról, hanem öngyilkosságról beszélt.
Hogy mi a megoldás? Jó válasz talán nincs erre, de az talán némileg orvosolná a problémát, hogy az újságíró mielőtt faggatni és fényképezni próbálja az édesanyát, aki néhány órája veszítette el közeli családtagját, vagy mielőtt leírja, hogy egy busznyi embert ejtett foglyul egy őrült, megpróbálja csak néhány másodpercre az édesanya vagy a buszon ülő egyén családtagjainak helyébe képzelni magát.
