Panka önfeledten futkározott a bérház udvarának négyszögén, amikor Anya kiszólt a konyhaablakon:
– Meddig várjak arra a gyújtósra? Azt mondtad, lemész érte a pincébe.
Panka összerezzent. Csakugyan ígért effélét, de most, hogy be kellett váltania, nem valami nagy lelkesedéssel fogta a kosarat, s indult a feketéllő pinceajtó felé. Mi tagadás, félt a pince homályától, dohszagától, s jaj, ezt végig se merte gondolni, a patkánytól.
Érezte, hogy a rémület gombócai már gyülemlenek a nyeldeklője táján, de megkeményítette tizenegy éves kis szívét, és elszántan nekivágott a sötétbe torkolló lépcsősornak. Óvatosan rakosgatta lábát, s fél kézzel a falba kapaszkodott, míg végül elérte a szeneskamra ajtaját. Ettől megnyugodott kissé, s előbbi feszültsége halk pityergésben oldódott fel.
Szipogva aprította a gyújtóst, s közben úgy lefoglalta önmaga hallatlan bátorságának csodálata, hogy csak akkor vette észre az előtte zsebre dugott kézzel álldogáló Tibit, amikor az már javában kajánul mulatott a könnyein. Panka nem tudta elviselni, hogy a nála csak fél évvel idősebb s ráadásul szeplős orrú srác kineveti, végképp nekikeseredett, és hangos bőgésbe kezdett.
Tibi kajánságát egyszeriben elnyomta a gyengébb nem iránti részvét, s mint egy született lovag, fölkapta a gyújtóssal megtelt kosarat, kézen fogta az ellenkező kislányt, és felvonszolta a nyikorgó falépcsőn. S amint napvilágra értek, hogy igazolja férfimivoltát, hegyeset köpött a döngve becsapódó pinceajtóra.
