Tavaszi szaga volt a levegőnek. Úgy döntöttem, gyalogolok. Szabadkán a rendőrség előtt példásan rendezett a park. Most is összegereblyézték a száraz leveleket és már minden a tavaszt várja, hogy serkenjen az élet fűben, fában. A város legszebb vadgesztenyefái itt vannak. Csodálatos tavasszal a park, amikor a gesztenyefák úgy néznek ki, mint a menyasszonyi csokrok, ősszel pedig, a sötétbarna gesztenyék és a vörösben, sárgában, barnában úszó hatalmas levelek látványa nyűgöz le. Miközben ezen tűnődöm, arra leszek figyelmes, hogy lám lám új fákat is ültettek. A fiatal, karvastagságú fákat szépen körbevették fémrácsokkal, annak rendje módja szerint a rácsot gondosan befestették fekete festékkel, és a kis fák is várják az ébredést. Vagy nyolc tíz fa is van a járda mellett. Szépek. Fiatal fát látni mindig öröm.
Nyugtázom is magamban, de egyszerre csak elkezd valami ösztönösen zavarni. A fémrács a fák körül. Szabadka egyik legforgalmasabb részén, a parkosítók úgy ítélték meg – nyilván tapasztalataikból kiindulva –, jobb, ha vasrácsot helyeznek a fák köré. Meg kell őket védeni tőlünk, emberektől, hiszen itt állat nem jár, a nyúl nem fogja lerágni a fa kérgét, de az ember, az kicsavarja, ha kell, tövestől.
Soha sem értettem, sem azt, hogy miért kell szétverni a nyilvános telefonfülkét, vagy miért kell ellopni vagy meghajlítania a közlekedési táblákat és azt sem értem, miért kell a fiatal fákat derékba törni. Nyilván, akik vasrácsokkal vették körül a fákat, azt is tudják, hogy az óvintézkedés nem hiábavaló.
Azok, akik tönkre teszik a parkokban a padokat, kitörik a fákat, nem is érdemlik meg, hogy városban vagy faluban éljenek.
