A szeretet bolondja kezdetben csak a szerelem bolondja volt: a világi szerelemé, már amennyire világinak lehet nevezni ezt a mindennapiságból kiszakító érzést. Tegyük fel, s nyilván ez az igazság, hogy nem csupán volt, de akart is szerelmes lenni, s így önkéntelenül is agyonütötte az egyik érzelmi megnyilatkozásával a másikat, a faragatlannal a nemest, az önzővel az önzetlent. Ennek kellett történnie a miliőben, amiben élt – a királyi udvar álszent közegében –, ahol ekkoriban divat volt a szerelem.
Céltévesztő ostobaság mindkettő. Nem lehet akarva szeretni, mint ahogy szeretni nem akarni sem lehet. Ha a szeretet nem jön, ki kényszerítheti megjelenésre, ha viszont jön, ki állhat neki ellent? Az utóbbit élte meg hősünk is egy szép napon. A Szeretet érkezett, és ő nem állhatott ellent.
Addig csak egy trubadúr volt a sok közül, aki méhecske módjára virágtól-virágig szálldosott. Az érzelmek és a szenvedélyek hullámain lovagolt, kaputól kapuig – bezárultak és kinyíltak –, ám az átalakulás napjától fogva egy olyan Ajtó előtt állt meg, amelyet hízelgő, hiúságot legyezgető szavakkal nem lehet kinyílásra bírni, de amelyet árgus szemű kapuőrök sem vigyáznak. Szabad az út, és mégsem, egyszerre követel és ad, elrettent ugyanakkor, amikor bátorít.
A trubadúr addig Ramon Llullnak hitte magát. A fejében a neve ezentúl üresen kongó szavakká, jelentéstartalom nélküli hangmorajjá lett. Ettől fogva nem tudta, ki is ő.
