A minap délután csöngött a telefonom. Azonnal igyekeztem felvenni, mert ismeretlen volt a szám, hátha fontos a hívás. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen vicces, majd bosszantó, majd visszagondolva, mégis inkább vicces beszélgetés vár rám. A következőképpen hangzott (a neveket megváltoztattam, semmiképp sem szeretnék kellemetlenséget okozni a hölgynek):
Én: Halló tessék!
Ismeretlen: Jó napot! Én az Ilonkát keresem.
Én: Téves, nem tudok Ilonkát adni.
Ismeretlen: De az Ilonka varrónőt!
Én: Sajnálom, de itt nincs semmilyen Ilonka varrónő!
Ismeretlen: De olyan ismerős a hangja...
Én: Elhiszem, de akkor sem vagyok Ilonka, és varrónő sem...
Ismeretlen: De én vagyok a Julis, aki a tojást árulja a piacon...
Én: Én meg a Magyar Szó újságírója vagyok, és valóban nem tudok segíteni!
Ismeretlen: Akkor jó!
Beszélgetés vége.
Attól tartok, hogy a tojást áruló hölgy továbbra is meg van arról győződve, hogy ő igazából a varrónővel beszélgetett, aki valamilyen oknál fogva – elszabta a ruháját, vagy nem készítette el időben – letagadtatta magát. Remélem, végül megtalálták egymást, és a szabás is rendben van!
