A jég tőlünk kivonult, a történelembe bevonult. De mielőtt emlékezetünkből elillanna, búcsúszó gyanánt szenteljünk neki néhány gondolatot. Elsősorban azért, mert ilyen méretű és jellegű jégjelenségekre – amilyenek a Dunán és a Tiszán is tapasztalhatóak voltak – olyan ritkán kerül sor, hogy megérdemlik a történelmi minősítést. A Tiszán a természet azért fitogtathatta romboló erejét, mert az olvadás fordított irányból érkezett, mint ahogy a nagykönyvben írja. A Felső-Tisza vidékén bontakozott ki, a kialakuló áradás hatására feltört a jég, amely az alsó szakaszok állójegére torlódott. Történt ez folyókilométerek százain keresztül. Láthattuk, mivé fajulhat egy felmelegedés, ha fordított irányból érkezik.
Nem árt tudni, hogy amikor a Dunán legutóbb jeges árvíz alakult ki – ennek már több mint hat évtizede –, akkor is így történt. A Felső-Duna jégkészlete feltöredezve indult meg délnek, ahol még tartott a jégbeállás. Ennek a jeges árvíznek az öröksége az az államközi megállapodás, amelynek értelmében a magyar jégtörők a folyó itteni szakaszán vendégszerepelhetnek. Az idén azonban nemcsak a „nemzetközi” jeget törték, hanem sokkal délebbre, a kifejezetten ittenivel is bőven akadt munkájuk. Ez is történelmi. Ide kívánkozik, hogy a tiszai és a dunai árhullámokkal akkor van gond – mondja ezt majd’ kétszáz év tapasztalata –, amikor a torkolat környékén egyidejűleg tetőznek. A fájdalommenteseknek a héthetes szakaszolással levonuló árhullámok számítottak. Csak futólag mondjuk, hogy a két folyón levonuló jeges áradat közé is – micsoda mázli! –nagyjából két hét ékelődött.
A globális felmelegedés valójában a szélsőségekről szól. Amit és ahogy a jég meg a víz művelt a tájainkon, ennek pontosan megfelelt. Ismétlődése bekalkulálható.
