Vannak olyan városok és falvak, amelyek már a helységnévtábla elhagyása után nemtetszést váltanak ki az utazóból, sőt még akkor sem tudja őket megszokni az ember, ha folyamatosan odaszólítja a munkája vagy egyéb kötelezettsége. Ennek legrosszabb változata persze az, ha még az otthona is azon a településen van. Különös dolog, de amikor bekocsikázom egy addig ismeretlen helyre, nálam már az első öt percben eldől, végérvényesen örök szimpátiát tanúsítok-e iránta, vagy ellenszenvvel viszonyulok hozzá. Felsorolhatnám, melyik vajdasági településsel hányadán állok, de hogy egyik olvasónkból se váltsak ki felháborodást, inkább békén hagyom szűk pátriánkat.
2019-ben jelentkeztem egy olyan újságírói képzésre, amelyről az első alkalomkor kiderült, hogy a teljesítése nem lesz piskóta. A kezdeti kihívások közé tartozott egy háromnapos alkotótábor, ahol a rövid idő ellenére egyenként tető alá kellett hoznunk több nagyobb hangvételű, publikációra kész írást. Hogy időben odaérjünk a helyszínre, Gyulára, két vajdasági csoporttársammal hasítottunk a végtelennek tűnő Békés vármegyei utakon. A gyors érkezést követően már fogtam is a hátitáskám, és majd egyórás séta következett a központtól a város szó szerinti legutolsó utcájáig, ahol Balla Tibor, lokálpatrióta nevén: Csonti, a helytörténész élt. Az akkor már nyolcvan felé járó bácsi kedvesen fogadott, mindennel kínált, és végtelenségig mesélt kedvenc hobbijáról, a helytörténeti relikviák gyűjtéséről. Természetesen mindet egyesével megmutatta, de nem untatott, még meg is jegyeztem neki, én is pont olyan otthont képzelek magamnak, mint az övé: családi és történeti hagyatékokkal, kacatokkal berendezett magánmúzeumot. A tárlatvezetés után felajánlotta, sőt ragaszkodott hozzá, hogy autóval visszavigyen a hotelhez. Másik interjúalanyommal, Gyula akkor egyetlen fine dining, Patrióta elnevezésű éttermének tulajdonosával csak a harmadik napon sikerült találkoznom, de addigra már annyira magával ragadott a belváros barátságos atmoszférája, hogy az interjú után is inkább a különböző helyi nevezetességek felfedezését választottam a felvett anyag megírása helyett. Milyen pompás élmény is volt első alkalommal a Százéves cukrászda autentikus belső szobájában elszürcsölni a kávét… Végül azért a harmadik nap végére – éppen határidőre – sikerült leadnom az összes előírt cikket. Mivel sok olyan kezdő újságíró volt köztünk, akik addig még nem tapasztalták, milyen tempót diktál a szakma, vagy nem tudták időre teljesíteni a feladatot, vagy nem sikerült nekik publikálható cikkeket írniuk, így végül senki anyagát sem tették nyilvánossá. Ebből a szempontból maradt bennem némi csalódás (na meg a komplett képzésről sincsenek túl jó emlékeim), visszatekintve mégis pozitívan könyvelem el ezt az alkotótábort, mert szinte kivétel nélkül a kulturálisan sokszínű, nyugalmas, de egyszerre kellemesen lüktető város jut eszembe a központját átszelő hangulatos kis csatornájával. Így talán nem is véletlen, hogy az emberek, akikkel futólag találkoztam, egytől egyig rokonszenvesek és barátságosak voltak.
Ezután még kétszer jártam ott egykori évfolyamtársam és barátnőm családi eseményei apropóján. Mint megtudtam, a lokálpatrióta helytörténész 2021-ben elhunyt, a Patrióta étterem pedig nagyobb forgalom reményében a Balatonhoz költözött, helyén most játékterem működik. Úgy tűnik, rohamosan fogynak a gyulai patrióták. A dolgok állandó változása ezt a várost sem kíméli, sőt a turisták száma annyira megnövekedett, hogy befogadóképessége már-már a végsőkig feszül. Megfigyeltem jó néhány kétes alakot is rövid ott-tartózkodásom során, mindez azonban eltörpült a szememben, hiszen a hely korábban első látásra belopta magát a szívembe. A barátnőm felvetette, jobb lenne, ha látogató helyett inkább helyi lakossá válnék. Csábító gondolat, csakhogy van vele egy kis bökkenő. Én még mindig olyan otthont szeretnék, mint amilyen a helyi Balla Tibor – Csontinak volt, és az efféle patriotizmust nehéz megteremteni az ember saját helységnévtábláján kívül.
Nyitókép: Pixabay
