Van, aki hetek óta várt rád, és van, aki legszívesebben még egy hónapig eltolna a naptárban, de úgy tűnik, ez alkalommal is győztél.
A bőrönd rég visszakerült a szekrény tetejére, a strandpapucs a mélyére, a félig üres napkrém pedig türelmesen várja a jövő nyarat, mintha tudná, hogy egy évet kell kivárnia. A szó, amitől gyerekként mindig összerándultam, most már nem a naptárban leselkedő fenyegetés, hanem egyszerűen a hétköznapjaim része, és egészen meglepő módon lassan meg is barátkozom vele.
Mert bizony sokáig ki nem állhattam ezt a hónapot. Számomra ő volt az a rokon, aki pont akkor toppan be, amikor a legjobban szórakozunk, és akinek a látogatását udvariasságból tűrjük, örömmel viszont sosem fogadjuk. Miközben osztálytársaim izgatottan vették elő az új tolltartót, és lelkesen mutogatták egymásnak a frissen vásárolt füzeteket, én még hetekig gyászoltam a nyarat, a késő esti fürdőzéseket, azt a fajta jóleső lustaságot, amikor a nap legfontosabb kérdése az volt, mikor eszünk fagyit, és melyik árnyékos padra üljünk le utána. Szeptember eleje olyan volt számomra, mint egy hideg zuhany kánikula közepén, szükséges rossz, amit inkább csak elviseltem, mint szerettem, és amitől mindig egy kicsit becsapva éreztem magam.
Aztán valahol útközben megváltoztam, vagy talán inkább az idő változott meg körülöttem, lassan, észrevétlenül, ahogy ezek a dolgok szoktak. Az utóbbi nyarak egyre kegyetlenebbek lettek, júliusban már fulladozom a forróságtól, a járda szinte reszket a hőségtől, és augusztus közepén rendszerint azon kapom magam, hogy titkon az enyhülésre vágyom, hogy szinte könyörgök egy kis szélért, egy kis árnyékért. Ilyenkor a szeptember hirtelen nem büntetésnek tűnik többé, hanem inkább felmentésnek, valami olyasminek, amit régen sosem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok érezni iránta.
Van ebben a néhány napban egy nehezen megfogalmazható megkönnyebbülés, amit talán csak azok értenek igazán, akik szintén átvészeltek egy hosszú, izzasztó nyarat. Ma reggel kiléptem az utcára, és először nem az volt az első gondolatom, hogy percek alatt csuromvíz leszek, hanem az, hogy jólesik mélyebbeket lélegezni. A fény is finomabb már, ferdébben esik be az ablakon, mintha a nap is visszavett volna egy fokozatot, mintha ő is megérdemelt volna egy kis pihenőt a nyári hajsza után. A fák tetején már itt-ott felbukkannak az első sárgás, vöröses foltok, közeleg az ősz a maga színeivel, és vele együtt az élet ritmusa is mintha lassulna egy fokozatot.
A visszatérés persze mindig kettős érzés marad, akárhogy is nézem. Hiányzik a lazaság, az, hogy egy hétvégén a legnagyobb döntés az, melyik fagyizóba üljünk le, és hogy semmi sem sürgős, semmi sem elodázhatatlan. De közben van valami megnyugtató abban is, ahogy szeptember már most rendet rak körülöttem, szinte észrevétlenül. Az asztalomon rendbe rakott jegyzetek és egy frissen megnyitott naptár vár, amely ezekben a napokban telik meg azokkal a találkozókkal, amiket nyáron még kényelmesen el lehetett halasztani. Mintha az élet most, ezekben az órákban állna vissza egy ismerős ritmusba a kósza, kiszámíthatatlan nyári napok után, és ebben van valami megnyugtató biztonság.
A gyerekek ilyenkor még morognak, ismerem ezt jól, hiszen magam is voltam ilyen, és pontosan emlékszem arra a fájdalmas érzésre, amikor az utolsó szabadnap is véget ér. Az iskolatáska pedig sosem tűnik elég izgalmasnak ahhoz, hogy kárpótoljon a strandolásért, bármennyire is csillogó tolltartó lapul benne. Pár hét múlva viszont már a barátaikról és az új tanáraikról fognak áradozni, teli izgalommal és apró történetekkel, és lassan ők is rájönnek arra, amit én is csak felnőttként értettem meg igazán, hogy az újrakezdésnek megvan a maga sajátos, nehezen helyettesíthető izgalma.
A munkahelyeken hasonlót tapasztalok minden áldott évben. Az emberek lebarnulva, kipihenve érkeznek vissza, tele félbehagyott tervekkel, amiket a nyári lassúságban dédelgettek, és amikről hosszú hetekig csak álmodoztak. Furcsa módon szeptember nálam mindig inkább érződik évkezdetnek, mint január elseje, talán mert ilyenkor tényleg minden elindul újra, és van bennem valami friss energia, amit hónapokkal korábban hiába kerestem volna a kánikula közepén.
A nosztalgia persze még hetekig velem marad, halkan, a háttérben motoszkálva. Néha dél körül elkapom magam, hogy a vízparton ülök képzeletben egy jegeskávéval, és egy pillanatra sajnálom, hogy vége, hogy nincs több üresen kicsordogáló délután. De ez a fajta vágyakozás inkább édes, mint fájó, inkább emlékeztet, mint fáj, arra emlékeztet, hogy szép nyaram volt, és hogy jövőre is lesz, ha addig kitartok.
Ha valaki most is rettegve figyeli a naptárt, ahogy én tettem régen, szívesen elmesélem, hogy érdemes másképp nézni erre a hónapra, más szemüvegen át. Szeptember nem a vég, hanem egy váltás, az a pillanat, amikor a testem és a fejem is fellélegzik a nyári hőség után, mintha egy hosszú, kimerítő futás után végre megállnék levegőt venni. A napok rövidebbek lesznek, sűrűbbek is, tele apró izgalmakkal és új kezdetekkel, amelyek szinte észrevétlenül szövik be a mindennapjaimat.
Szóval igen, vége a nyárnak, de cserébe itt a szeptember a maga hűvösebb reggeleivel és rendrakó energiájával. És ha belegondolok, ez egészen jó csere.
Nyitókép: Halász Gyula felvétele
