„Ők csak élni szerettek volna...”

Szinte mozdulatlanul, a királyok megfeszített méltóságával ült a trónon a Habsburg Máriát megszemélyesítő Szabó Regina színművésznő, miközben lélegzetvételéből és a szeméből határtalan rémület, zavar és fájdalom sugárzott. Olyan erővel babonázott meg a testtartás és az átadott érzelmek kettőssége, hogy a háttérben csatázó tánckar és a történetmesélő férfiak eltörpültek a Regina által közvetített tehetetlen félelem mögött. A csatazajok, a fájdalmas kiáltások és a mindezt megerősítő zenei aláfestés csupán körítéssé vált számomra – csak a királynéra tudtam figyelni. Azon kaptam magam, hogy teljesen elvesztettem az 500 évvel ezelőtti csata fonalát. A történtek súlyát azonban minden porcikámban éreztem attól, ahogyan II. Lajos feleségének mellkasa aprón zihált a szoros fűző rabságában. A méltóságteljes testtartás még akkor sem ereszkedett meg, amikor a király halálának híre érkezett kedveséhez: eltorzult arca azonban ekkor is a lelkekbe hasított... Egy elveszett, szerelmét gyászoló ifjú lányt láttam, akinek válla attól sem rezdült, hogy egy ország széthullását sejtette.

Mohács megmutatta azt, hogy amennyiben nem fogunk össze, mekkora árat fizethetünk érte – jutottak eszembe Fremond Árpád, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnökének gondolatai, amelyeket az 500 éves megemlékezésre szervezett ősbemutatót megelőző sajtótájékoztatón osztott meg velünk, újságírókkal. A Hadak hangja opus II. Mohács, 1526 című előadás megvalósítását ugyanis az MNT kezdeményezte mintegy másfél éve – erősítette meg Kálló Béla rendező, aki akkoriban azonnal felismerte, hogy a darab megírását Topolcsányi Laurára bízza. A szerző évtizedekkel ezelőtt költözött el tájainkról Magyarországra, ahol több mint 50 darab írójaként vagy társszerzőjeként ismerik. Régi vágya volt, hogy Vajdaságban is dolgozzon egyszer: ez valósult meg a fél évezredes mohácsi megemlékezés kapcsán. 

A darab koncepciójához csaknem egy évig gyűjtötték az anyagot: a szerző számos történész gondolatát ismerte meg, de a csata körülményeihez kapcsolódóan is kutatómunkára volt szükség. 
 

– Mohács megítélése minden korban nagyon különböző. Egy idő után el kellett döntenünk, hogy melyik lesz az az irányzat, amelyet boldogan követünk. Időnként felhívtam Bélát a finom felindulásaimmal, hogy én már nem is tudom, mit gondoljak, minden történész mást vall, szembemennek egymásnak a meglátásaik. A Szapolyai Jánoshoz kötődő kérdéskörben például kimondottan jellemző, hogy egészen ellentétes dolgokat képesek állítani hasonlóan elismert történészek. A 8-10 perces monológom után Béla azt mondta, hogy ő pont ezt a belső vitát szeretné látni a színpadon – mutatott rá annak a gondolatnak a születésére a szerző, amelynek révén két idősíkot teremtettek az előadásban. A színészek ugyanis alapvetően önmagukat játsszák. Az előadás alapszála egy próbafolyamat a mohácsi csatával foglalkozó színdarabhoz, amelynek jeleneteiben a közönség előtt váltanak át a szereplők az 1500-as évek meghatározó személyeivé. Így a kor jellemzői és tényállásai mellett az 500 éven át fogalmazódó viták éppúgy helyet kaphattak az előadásban, mint a mai világ emberének kétségei is: –  Ezért van az, hogy a színészek véleményei megütköznek, egymásnak feszülnek. Közhely, de a színháznak valóban sokkal inkább az a feladata, hogy kérdéseket tegyen föl, mint hogy válaszokat kínáljon. Az azonban mégsem mindegy, hogy hányféle kérdést és milyen árnyaltságban teszünk fel: mi a sokféleségre törekedtünk – mondta Topolcsányi Laura.

Kálló Béla szerencseként tekintett arra, hogy az 500 éves évforduló kapcsán további olyan feltárásokra, kutatásokra került sor, amelyek némileg újraértelmezték a kőbe vésett hozzáállásokat. De így is fel volt adva a lecke, mert mindezekből olyan döntés mellett kellett letenni a voksunkat, ami az előadás gerincét, alapját tudta képezni – erősítette meg a felkészülés jelentőségét a rendező is. 
– Az előadás eleven, élő közeg, amely konkrét személyeken keresztül szólal meg. Az, hogy történelmi személyiségek tudtak a színpadra kerülni, egy adottság. Ami új, hogy mi a mában játszó színészeken keresztül 500 év távlatából tudtunk reflektálni mindazokra a hordalékokra és azokra a kérdéskörökre, amit a történészek folyamatosan tárgyaltak és kérdésként felvetettek – mondta Kálló Béla, majd hozzátette: – Ez nem azt jelenti, hogy a nézőt bizonytalanságban hagyjuk. Inkább támpontokat adunk, amelyek arra szolgálnak, hogy együtt gondolkodjunk – hangsúlyozta a rendező, aki szerint a néző mindazt a gyötrelmet is látni fogja, amin Tapolcsányi Laurával egy év alatt végigmentek.

Mindketten kiemelték, hogy maga a produkció is összetett szakmai és technikai munkát igényelt. Több művészeti ágat kapcsoltak össze: alapgondolat volt ugyanis az is, hogy a színházi előadást táncművészettel ötvözzék a Vajdasági Kamaratánc-együttes közreműködésével. Mindezt vizuális művészeti elemekkel gazdagították, Klemm Dávid és Erős Ervin zeneszerzők pedig a színpadot belengő autentikus, ugyanakkor korszerű zenével támasztották alá az előadás menetét. Kiemelt hangsúlyt fektettek a történelmi hitelességre, valamint arra is, hogy az előadás a fiatalabb generációkat is megszólítsa – emelték ki az ősbemutató alkalmával a színészek is, akik a próbák folyamán önmaguk is alakították a darabot hozzászólásaikkal, véleményükkel.

Így alakult ki az utolsó pillanatban az előadás vége is: a rendező a korábbi elképzelést a próbafolyamat végén elhangzottakra cserélte. Okkal. Hagyta ugyanis, hogy az zárja le, vagyis inkább hagyja nyitva a témát, akiből a legmélyebb érzéseket váltotta ki a mohácsi történet. A darab végén Szabó Regina fedi fel ismét érzéseit, immár önmagaként, amikor az utolsó próbák utáni estéről vall. Elmondja, hogy miközben az éjjeliszekrényére helyezett vizet és magnéziumtablettát bámulta, felszakadt belőle, úgy sajnálja ezeket a fiúkat: „A mohácsi fiúkat: hiszen ők csak élni szerettek volna...”