Fábry Géza Kevevára járási főszolgabírója legendás alakja volt a vidéknek. 1914 májusában a magyar Alduna gazdasági és kulturális épüléséért végzett munkájáért a Ferencz József-rend lovagjává avatták, a Kevevára című hírlap 1914. május 29-i számában megjelent Életrajza hűen őrzi az emlékét. Az akkori összefoglaló szerint: Fábry Géza a kevevári járás főszolgabírója 1871-ben született Salgótarjánban, a középiskolát Selmecen végezte. 1895-ben közigazgatási gyakornokként Temes vármegye szolgálatába lépett. 1897-ben Temes vármegye törvényhatósági bizottsága szolgabíróvá választotta, tíz évvel később, 1907-ben pedig Capdebó Gergely, az akkori főispán, főszolgabírónak nevezte ki. 1910. október 3-án megválasztották kevevári főszolgabírónak, de mint szolgabíró működött Fehértemplomban, Versecen, Csákon és Temesvárott is. Irodalmi működését a Losoncz és Vidéke című lapban kezdte, de a temesvári és a fővárosi lapokban is megjelentek elbeszélései és költeményei. A fehértemplomi Magyar Alduna hírlap 1897. január 1-je és 1898. június 30-a közötti rövid másfél éves megjelenése során Fábry Gézát is a munkatársai sorában tudhatta, 1898. március és április során öt folytatásban közölték A vér című kisregényét. 1909-ben az Arany János Társaság rendes tagjai sorába választotta.
A Kevevára című lap 1912-ben történt indulásakor, engedve a frissen létrehozott sajtó csábításának, Fábry Géza közölt néhány tárcát (Agglegény, 1912. február 4.) és verset (János bácsi, 1912. március 17.) a lapban, mi több, Drága diadal címmel három részes (kisregénnyi) elbeszélését is közzétette. Szentpáli Ákos hegedűművész, törvényszéki jegyző, és Daruváry Gabriella, a törvényszéki elnök felesége között fellobbant olthatatlan szerelem története. Egy társasági esten a kiválóan tehetséges, művészi hajlamokkal megáldott, kissé elkapatott, túl finom idegzetű, szertelen érzékenykedésre hajló ifjú, miután közóhajtásra még egyszer eljátszotta a Hoffmann meséi örökszép melódiájú bordalát, valami forróságot érzett a keblében. „Három hét sem telt el még egészen, s Szentpáli teljesen rabja lett az érzéki szerelemnek. Forrott a vére. Hajtotta, űzte, kergette előre a szenvedély. Az asszony tehát diadalt aratott. De ezzel a szilaj, akaratos, szertelen művész-emberrel szemben hiba csúszott a számításba. Daruváryné sem tudott megmaradni az előre kitűzött határok között. Nem volt elég ereje hozzá. A férfi tüzes, forró szerelmi vallomásai szilaj, merész ölelése, szenvedélyes, égető, részegítő, vakmerő csókja tüzet, mindent felperzselő tüzet loptak be az ő nyugodt csergedezésű vérébe is, s maga is megszédülve a karjába hullt. A szenvedély elvette az ő eszét is.” És akkor a szerelmes asszony csacskaságával, hogy hihetetlen nagynak bizonyítsa szerelmét, az első bűnös szerelmi találkozón a lelkét is pőrére vetkőztette a férfi előtt és ujjongott, hogy sikerült meghódítania őt. Mindez azonban kevés volt az írói pálya kiteljesedéséhez. Fábry Géza nem is írói, sokkal inkább közéleti szerepvállalásának eredményeivel írta be nevét Kevevára falu, és az Al-Duna magyar történelmébe.
A Kevevára 1914. május 29-én ünnepi számában, arcképpel a címoldalán jelentette be az ünnepi eseményt: Fábry Géza főszolgabíró a Ferencz József-rend lovagja. A méltatás kiemelte: messze földön híres-hírhedett járás volt egykor a temeskubini járás – gondja a vármegyének, bánata mindahány ide jutott főszolgabírónak. Rendet Kubinban? Az álmok birodalmába tartozott. A vármegyei hatóságok mindent megpróbáltak, erős kéz, kesztyűs kéz, főszolgabíró csere, autonómia felfüggesztése, hiába – rakoncátlan szilaj csikó maradt a kukoricától roskadozó járás. Amikor megérkezett Fábry Géza, a közvélemény részvéttel és kíváncsisággal várta, ugyan mihez kezd a kevevárai járással az új főszolgabíró. Rövid idő alatt látniuk, érezniük kellett, hogy a kedélyek megnyugodtak, az ellentétek elsimultak, megjelent a kölcsönös megértés, a megbecsülés. „Mi történt? A főszolgabíró talált reá Bukephalosára, vagy a járás Nagy Sándorára?” – kérdezték az érintettek. Majd a balkáni háború éveiben következtek a nehéz idők, „a megpróbáltatások, a szorongattatások, a bizonytalanságok, válságok végevárhatatlan napjai és közöttünk az együvétartozás érzése, az egyetértés mindinkább fokozódik, öntudatosabbá válik. Ez a tudat nyújtotta a megnyugvás, a biztonság, az igazi otthon jó érzését ekkor is nekünk, itt az ország szélső határán, benne az idegen tűzvonalban.” A feszültségek idején a közösségi összetartozás a közszeretet érzésévé összpontosult azon férfi körül, akit mindinkább az erkölcsi nagy javak kútforrásának tekintettek. „Hogyan csinálta ezt Fábry Géza? Az erős kéz politikájával? Dehogy, nem is volt ez nála politika, őszinte és igaz volt itt minden.” Férfias őszinteséggel nyújtott ő baráti jobbot, segítő kezet, minden jó szándéknak, minden becsületes törekvésnek. Boldogan ünnepelték hát Fábry Gézát, amikor a közösség boldogulásáért és a haza biztonságáért kifejtett buzgó és bölcs tevékenysége „felséges királyunk figyelmét is felkeltette és legfelsőbb elismerését keresetlenül is kivívta”, és a mellére tűzték a Ferencz József-rend lovagkeresztjét. Nincsen az Al-Duna vidékén senki, ki ne gondolna örömmel, szeretettel és büszkén reá – zárta a méltatását a Kevevára hírlap. A Ferencz József-rend lovagjává történt kinevezése alkalmával a pályatárs, Szabadka Gyula költő, a székelykevei népiskola igazgatója, Fábry Gézához című versével köszöntötte az ünnepeltet:
Ünnepel lelkem: szívemet hevíti
Édesebb érzés, diadalmi mámor.
Nem hízelg lantom, ha köszöntlek illőn
Múzsa kegyeltje!
Szép jutalmat nyert a valódi érdem!
Bölcs királyunk nagy kegye jobb, hívebbre
Nem talált Nálad. – Koszorút fejedre
Cser levelekből!
Hivatásod szép, magas érdemekkel,
S tiszta lélekkel nemesen betöltőd,
Munkatársidnak lohadó erőit
Tettre hevítvén.
Benned él Cato geniussa; Socrat
Iskolájában tanulád az eszmét,
Mely dicső pályád teszi fényesebbé,
Téged erősbbé.
Nagy, nemes célod kitűzöd merészen,
Lankadatlan küzdesz a köz javáért,
Általad száll fény, ragyogó dicsőség
Drága hazánkra.
S mint költő „széppel kötöd össze a jót”
– Orpheus, Sappho zokogó zenéje
Szárnyain lelked tör Olympnak egykor
Szent küszöbére!
„Abból az alkalomból – írta a Kevevára, 1914. május 29-i köszöntőjében –, mikor a királyi elismerés jelvényét a Ferencz József-rend lovag keresztjét szíve felé tűzik, engedje meg, hogy mi a szíve kapuján kopogtassunk be, ámbár tudjuk, hogy nyitott ajtóra találunk, és elmondjuk neki, hogy íme már mi is megértjük őt. Reánk fordított sok jóságos fáradozása nem veszett kárba. Üdvözöljük és követjük benne a megértésre, szeretetre, jóra vezető vezérünket.”
Nyitókép: Kevevára egykor (Mák Ferenc archívumából)
