A kép- s betűrejtvény, vagy ahogy régen hívták, a rébusz máig népszerű műfaja az írott sajtónak, noha eredete sokkal régebbre nyúlik vissza, tulajdonképpen egészen az egyiptomi hieroglifák koráig, vagy még messzebbre. Több változata lehetséges, de legnépszerűbb formája az ábrákkal, betűkkel, vagy az írás és a rajz kombinációjával kialakított fejtörő, a némi agymunka befektetése árán kihámozható jelentés. Tulajdonképpen a találós kérdés folklórműfajának rokona, legjobb példái megmozgatják a logikát és a fantáziát egyaránt. Az elmúlt évtizedekben neves folklórkutatók, nyelvészek és jelkutatók (szemiotikusok) figyelmét is fölkeltette, többek között az egy éve elhunyt Voigt Vilmos budapesti kutatóét is. Kocsmákban, szórakozóhelyeken még a közelmúltban is gyakorolták és gyakorolják, mindaddig, míg a digitális technika és világunk tényleges urai végleg le nem szoktatják az embereket a gondolkodásról. Én az egyik legegyszerűbb rejtvényt egy temerini lakodalomban láttam. Az asztaltársaság egyik tagja húzott két párhuzamos vonalat, azokra rárajzolt egy kört, középen ponttal. A kérdése az volt, hogy mi ez. Senki nem találta ki, mert a válasz szellemes és furfangos: egy mexikói a sínek között madártávlatból. Efféléből persze születhet kis ezer, de csak kevés éri meg a lejegyzést. Igazi folklór műfaj!
Talán kevéssé ismert, hogy 19. századi nemzeti irodalmi nyelvünk óriása, Arany János sem vetette meg a rébuszokkal való foglalkozást: nagykőrösi tanár korában nemcsak kedvvel bogozta, fejtette, de egyik kollégájával, agytorna gyanánt, egymással versengve gyártotta is azokat. Írói hagyatéka két rébuszt is megőrzött az utókor számára. Az egyiken hat ház, egy széken kör ül, sás, kacsa, patkó és három sor vályog látható. A megoldás a fölismert ábrák alapján tulajdonképpen nem nehéz: Hatház körül sáskacsapat kóvályog. (Hatház alatt Hajdúhadházát értették a korabeliek.) Arany rébuszaival Voigt is foglalkozott, lásd A jelek valóságáról – a valóság jeleiről c. válogatott tanulmányait, Budapest, 2019! Arany másik példája, amit képen is bemutatunk, szöveget és rajzot kombinál. A megfejtése a mai olvasó számára nem is olyan egyszerű: „Vége Víg Andrásnak,/ Mert neki sírt ásnak./Ma ásnak Andrásnak,/Holnap ásnak másnak.” Voigt megállapítja, e szöveg a 19. században széles körben ismert lehetett, egy kiskunfilepszállási kántor ária- és dalgyűjteményében már 1832-ben utal rá, és a gyűjtők följegyezték tréfás sírversek vagy úgynevezett nevető fejfák között is. Akárcsak mi, Temerinben, azzal, hogy a rigmus szereplője itt nem Víg, hanem Vín (vagy Vén, ami talán azzal magyarázható, hogy a nagyközségnek két nevezetesebb Vén Andrása is volt: egyikük, aki a szegény sorsú diákok támogatására alapítványt hozott létre, 1909-ben halt meg, a másik (nem leszármazottja az elsőnek) tíz évvel később Kecskeméten, ahol a tanácsköztársaság idején Lenin-fiúk ölték meg brutálisan. A maguk idejében haláluk közbeszéd tárgya lehetett, mindkettejükről írt a sajtó, sőt az utóbbi megrendítő halálról az Optimistákban nagy részvéttel ír Sinkó Ervin is, tehát megvolt a reális, lélektani alapja a névcserének, s így valószínűleg lett a Vígből Vín egy már korábbról ismert szövegben. Tegyük hozzá, noha Temerinben a Vígh családnév gyakoribb.
Voigt úgy véli, hogy a 19. század közepén a rigmus már közismert volt, s abból készítettek rébuszt: „Nem biztos, hogy maga Arany János, aki azonban a rajzot ismerhette.” Emlékezetből egyébként egy dallamot is rendelt hozzá öregkori népdalgyűjteményében. Hogy a temeriniek a tréfás sírverset énekelték volna, arról sosem hallottam. Viszont többször is, leginkább kártyások beszédében, ha valakinek rosszul állt a szénája, nem ment a lap, mondták a rigmus első két sorát: „Vége Vín Andrásnak, mer neki sírt ásnak”, vagyis bekövetkezett e szöveg „proverbiumizálódása”, szólássá egyszerűsödése, amire már Erdélyi János 1851-es közmondásgyűjteményében is van példa. Fontos adalék, hogy a temerini blattolók azt is hozzáteszik az ellenfélnek szánt gunyoros felhanggal: „Tele gatya.”
Hogy ennek a motívumnak van-e köze az Arany János-i rébusz két pipázó sírásójának bokáig érő gatyájához, az nem valószínű, de – engedtessék meg itt egy Rejtő Jenő-i fordulat – nem is teljesen lehetetlen.
