Eljött a béke ideje – üzente diadalittasan Donald Trump, miután a radarok számára láthatatlan amerikai szuperrepülőgépek egyenként 13,6 tonnás bunkerromboló bombákból június 22-én tizenkettőt dobtak le Iránban a fordói és kettőt a natanzi urándúsító komplexumra. Egy tengeralattjáró pedig több mint két tucat manőverező robotrepülőgéppel pörkölt oda az iszfaháni atomlétesítményeknek.
Az amerikai elnök a sikeres művelet után (immár az Irán ellen június 13-án, Izrael által indított háború résztvevőjeként) még súlyosabb csapásokat helyezett kilátásba. Persze csak arra az esetre, ha Teherán nem írja alá azonnal a megadást és a békét, vagy – ígéretéhez híven – keményen odasóz a Közel-Keleten működő 27 amerikai támaszpont egyikére-másikára.
Az iráni (had)vezetés hajthatatlannak tűnt. Nem akarta megadni magát, fenntartotta a jogot a válaszcsapásra, sőt fogadkozott, hogy folytatja az – Izraelben és a Nyugaton – oly sokat vitatott, s a háború egyik kiváltó okaként szolgáló atomprogramját (a hozzá kapcsolódó urándúsítással). Izraelt pedig felszólította: fejezze be a hadműveleteit, mert csak utána jöhetnek a tűzszüneti tárgyalások.
A címzett nem állt kötélnek. Nyilvánosan azt üzente, hogy eredeti terve és bejelentése szerint megsemmisíti Irán nukleáris létesítményeit (kezdve az urándúsító központoktól a kutatási és fejlesztési laboratóriumokig) és az atomfegyver célba juttatására alkalmas, nagy hatótávolságú (ballisztikus) rakéták gyártására alkalmas kapacitásait, központjait. Nem kímélve az egyéb katonai célpontokat sem, amelyeket veszélyesnek tart a saját biztonságára.
A háborút arra hivatkozva indította el, hogy megelőző csapást kell mérnie Iránra, amely már nagyon közel jutott az atombomba előállításához. Teherán kezdettől fogva tagadja, hogy nukleáris fegyvert akar birtokolni, s azt ismételgette, hogy nukleáris programja békés célokat szolgál. (Például áramtermeléshez és orvosi kutatásokhoz kell.)
Izrael (és az Egyesült Államok) ezt nem hitte el. Szerinte Iránnak már sikerült annyi uránt dúsítania, hogy abból több nukleáris fegyvert is gyárthatna. Ha pedig az „atom” elkészülne, fennállna a veszélye annak, hogy azt Teherán akár Izrael ellen is beveti.
Mert Teherán már évtizedek óta nyíltan hirdeti azt a politikát, hogy „Halál Izraelre!”, „Halál Amerikára!”. Sőt, olyan vezetője is akadt már Iránnak (Mahmúd Ahmadinezsád államfő), aki a föld színéről is eltüntette volna a zsidó államot.
Figyelembe véve ezeket a körülményeket és azt, hogy az utóbbi másfél évben Izraelnek sikerült jelentősen meggyengíteni a térségben Teherán által felügyelt, irányított és finanszírozott ellenséges iszlamista félkatonai szervezeteket, milíciákat és egyéb katonai-politikai alakulatokat, az izraeli (had)vezetés alkalmasnak, elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Előzőleg alighanem többször konzultált az amerikai döntéshozókkal is, sőt alaposan elemezte a globális helyzetet, s feltételezhetően a lehetséges eredményeket, következményeket.
A hivatalosan deklarált cél mellett valószínűleg egyéb megfontolások is vezérelték, ám azokat nem közölte nyilvánosan. Sok egyéb részlethez hasonlóan, amelyek némelyikére a háború kezdete óta már fény derült. Így arra is, hogy a támadást hosszú felkészülés előzte meg és már korábbi időpont is napirenden szerepelt, de azután valamiért módosították.
Egy dolog nem változott: a háború egyik fő sajátossága, vagyis az, hogy a levegőből vívták. Mivel a két ország nem határos egymással. Ezért legalább ezer kilométerre kellett küldeni a harci eszközöket, hogy eltalálják a célpontokat. Izrael kezdettől fogva eredményesebben és sikersebben hajtotta végre a katonai akcióit, amelyekkel jelentősen meggyengítette ellenségét.
A válaszcsapásokra vállalkozó Irán sokkal gyengébbnek bizonyult. Haderejének hiányosságai miatt. De azért sem volt képes olyan félelmetes nagy ellencsapásokra, mint amilyeneket többször is megígért, mert a túloldal védelmi rendszerei jól teljesítettek.
A jövőben remélhetőleg erre már nem lesz szükség. A háborút ugyanis az amerikai elnök keddtől (június 24-étől) befejezettnek nyilvánította, tűzszünet kihirdetésével. Előzőleg közvetítőként tárgyalt az izraeli és az iráni döntéshozókkal. Abbász Aragcsi iráni külügyminiszter (hétfőn) még a szövetséges Oroszország véleményét is kikérte. Vlagyimir Putyin elnök vélhetően a harcok leállítását tanácsolta neki. Azok után, hogy ő meg Trumppal egyezkedett telefonon az izraeli–iráni háborúról.
A levegőből vívott 12 napos háborút sikerült úgy befejezni, ahogyan azt Izrael és az Egyesült Államok remélte. Hivatalosan legalábbis ezt állítja. A légicsapásokkal szétzúzták az – Izrael szerint létét fenyegető – iráni nukleáris fegyverek előállítását szolgáló programot, az atomfegyver célba juttatására alkalmas ballisztikus rakéták gyártóközpontjait, a kiszemelt katonai és kormányzati célpontokat, s megölték a helyi atomtudósok, tábornokok és kémfőnökök egy részét.
Moszkva és Peking főként szavakban állt ki Teherán mellett. Az Ukrajnát megtámadó és évek óta pusztító Oroszországgal együtt Kína is elítélte az Irán elleni külföldi agressziót. Többször sürgették a diplomáciai rendezést és a tűzszünetet is, de másra nem vállalkoztak nyilvánosan. Talán azt latolgatták, hogy milyen hasznot húzhatnak az egészből.
Moszkva rövid időre már el is könyvelhette, hogy Izrael támadása elvonta a nemzetközi figyelmet Ukrajnáról, illetve az ottani orosz térhódításról. Az amerikai bombázások előtt két nappal Putyin – láss csodát! – ismét előhozakodott a tézisével, amely szerint az oroszok és az ukránok egy nép, s „ebben az értelemben egész Ukrajna a miénk”. Ez pedig többet ér neki, mint a Kreml széles körű befolyásának maradéktalan megőrzése a Közel- és a Közép-Keleten. Szíriát már el is veszítette, s talán Iránból is kiszorul. Az utóbbi erőteljes támogatása egyébként is szembefordítaná Washingtonnal, amellyel bő három év harag után (Trump hatalomra kerülése óta) lassan megindult a békülési folyamat.
Bár Kína a térségből rengeteg nyersolajat vásárol, és a bő tíz éve épülő selyemútjának egy fontos szakasza is arrafelé halad el, látványos beavatkozásra nem vállalkozott Izrael és Irán háborújában. Neki megfelelt a visszafogottság, hiszen ezért még kérhet valamit cserébe a vele szemben egyre határozottabban fellépő USA-tól. És azért is kérhet valamit, hogy Teheránnak nem engedte a Hormuzi-szoros lezárását, ahol a világ kőolajforgalmának bő húsz százalékát és cseppfolyósított földgáz-kereskedelmének majdnem egyharmadát bonyolítják le. Közbelépésével megakadályozta a két kulcsfontosságú energiahordozó nagyarányú drágulását, aminek sokfelé örülnek.
A globális háború végképp nem volt érdeke a nagyhatalmaknak, sem a regionális.
Hogy mi lesz ezek után a Közel-Keleten? Főként béke és jó(lét). Sőt, a világ is nyertesként jön ki az egészből – üzente Trump, amikor az izraeli–iráni fegyveres konfliktusra vonatkozó tűzszünetet kihirdette.
Mondott már hasonló jókat elnökké választása előtt, s azóta is. Részben honfitársainak, részben a külföldnek címezve üzeneteit. Hogy ezekből mi valósult meg? Vajmi kevéske. Ám intézkedései és döntései nyomán lett nagy felfordulás a globális gazdaságban, bizonytalanság a világpolitikában, a NATO-ban, az euroatlanti viszonyrendszerben, leszámolás az amerikai belső ellenséggel és még sok hasonló „apróság”.
Az általa beígért világbékére még várni kell. Ha viszont a Közel-Keleten és Ukrajnában is sikerülne neki tartósan véget vetni a háborúskodásnak, azt sokan meghálálnák, s bizonyára megérdemelné az általa áhított Nobel-békedíjat is.
