Varga Szilveszter vámjogi szakértő, a szabadkai vámszabad terület vámhivatalának korábbi vezetője nemrég vette át a Magyar Arany Érdemkeresztet. A kitüntetést a vajdasági magyar közösségért végzett több évtizedes munkájáért, valamint a szerb–magyar kapcsolatok jobbá tételéért kapta meg. Varga Szilveszter a vámszolgálatot hivatásszerűen űzte, neki ez nemcsak munka volt. A nyugdíjba vonulása után sem tudott végérvényesen szakítani a vámossággal, és mindeddig még csak nem is remélte, hogy az odaadó munkájáért kitüntetés vagy elismerés járhat.
Meglepődött, amikor kiderült, hogy kitüntetést kap a magyar államtól?
– Nagyon, mert nem megszokott az, hogy valaki ezen a munkaterületen díjat vagy elismerést kapjon, sokkal inkább kritikát. Bevallom őszintén, amikor dr. Pásztor Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke felhívott, hogy felterjesztene erre a rangos kitüntetésere, és megkérdezte elfogadom-e, nem is tudtam hirtelen mit mondjak, vagy erre hogyan illik reagálni. Annyira meglepődtem és megtisztelve éreztem magamat. Azután valahogy sikerült kiböknöm, hogy amennyiben méltónak és érdemesnek tart, akkor örömmel elfogadom.
Fontosnak tartom elmondani, hogy szinte minden a Magyar Szóval kezdődött. Kerek ötven éve, hogy a Magyar Szóban is megjelent egy pályázat a vámosok felvételére. Amikor ezt elolvastam, megpályáztam és felvettek. Nyolcvanhét jelentkező közül négyünket, és hárman kezdtünk el dolgozni. A Magyar Szónak tehát nagy szerepe volt abban, hogy a vámhoz kerültem. Előtte egy kis ideig más cégeknél dolgoztam, a vámnál nagyjából negyven évig voltam, és azután elmentem nyugdíjba.
Szokatlan az is, hogy egy pályakezdő fiatalember vámos akar lenni. Sokkal inkább pilóta vagy rendőr...
– A fiúkat általában vonzza az uniformis. Akkoriban a korosztályomnál ez jellemzőbb volt, mint a mostani fiataloknál. Mégis úgy alakult, hogy gépész lettem. Óbecsén éltem, ott működött egy műszaki középiskola és oda jelentkeztem. Két év után viszont a község megszüntette az iskolát, mert nem tartották rentábilisnek, bennünket diákokat pedig elosztottak. Aki akart, mehetett Adára, a többiek Újvidékre. Én Adára jelentkeztem, és miután gépésztechnikus lettem, Óbecsén helyezkedtem el ösztöndíjasként. A gépészettel azonban felemás volt a viszonyunk. Nem gyűlöltem, de nem is igazán szerettem. Azután jött a közgazdaság, azon belül a közigazgatási jog, amit az Újvidéki Egyetemen fejeztem be. Az egyenruha azonban továbbra is vonzott. A pályázatra való jelentkezésre apám is biztatott. Emlékszem rá, hogy azt mondta: az állami jászol mindig mélyebb, később ürül ki. A hetvenes évekről van szó, és azután kiderült, hogy igaza van. A elkövetkező bizonytalan időkben az állami szféra tényleg nagyobb biztonságot nyújtott. Amikor elkezdtem dolgozni, akkor még ezt persze nem tudtam, de elég szépen haladtam felfelé a „szamárlétrán”. A legalsó fokról, alulról kezdtem mindent. Itt egy érdekesség: magyar nyelvből is államvizsgát kellett tennem.
Az átadási ceremónián
Mi volt ennek az oka?
– Nem volt magyar nyelvből államvizsgám, mert nem is gondoltam, hogy szükséges. A magyar azonban a szomszédos ország nyelve volt, és ezért nekem is kellett vizsgáznom. Függetlenül attól, hogy a nevem is egyértelműen magyar. Belgrádban vizsgáztam, és hadd ne mondjam, hogy a vizsgáztató tanár kevesebbet tudott magyarul, mint én. Mégis kettest kaptam nála, míg a velem együtt vizsgázó fiatalember ragyogó ötöst, holott csak annyit tudott magyarul, hogy igen és nem. Reklamáltam a tanárnál, erre ő megkérdezte ki tanított. Büszkén válaszoltam, hogy Korhecz Illés, elismert hungarológus, ő pedig csak csóválta a fejét, és azt mondta: ne hozzak szégyent az emberre. Ezzel be is fejeztük, nem feszítettem tovább a húrt, végeredményben azt volt a fontos, hogy megkapjam a diplomát.
A nyolcvanas években nálunk más volt a helyzet, mint Magyarországon, és megint csak teljesen más a kilencvenes években. Egy ilyen érzékeny területen, mint a határ, létezett-e kollegialitás a szerb és a magyar vámosok között?
– Igen, és büszkén mondhatom, hogy ehhez hozzájárultam. Horgoson dolgoztam, tolmácsként és összekötő tisztként, szolgálati szinten tartottam a kapcsolatot, és ez folytatódott a rendszerváltás után is. Ha valakiben kérdés merült fel, odaszóltunk egymásnak: gyere ki a vonalig és megbeszéljük. Azt szoktuk mondani a köztes részre, hogy senkiföldje, de olyan valójában nincs. Hanem egy vonal, és valójában az a határ. Úgy hozta a sors, hogy Röszkén, a másik oldalon, egy szerb ajkú magyar vámos, Miloje Bunjevac dolgozott. Mondhatni tandemot alkottunk, oda-vissza fordítottunk, összejöveteleken és gyűléseken vettünk részt, nemcsak Horgoson és Röszkén, hanem Szegeden és Belgrádban is. Barátságok jöttek létre. Egyik ismerősből tábornok lett, Arnold Mihály az országos parancsnokság kérdéseit vagy kéréseit felém intézte és én ezeket továbbítottam Belgrádba. Így együttműködés alakult ki. Ez az autópálya-határátkelő kérdésében különösen fontos volt, az országunk akkor embargó alatt állt, a kormányok nem tárgyaltak egymással. Az élet azonban nem állt meg, és a tárgyalás szintjét leeresztették a vámszervek vezetőihez. Itt Kertész Mihály, ott Arnold Mihály, és engem kértek fel, hogy összehozzam a találkozást. Csaknem tíz évig vámparancsnok voltam a személyforgalomnál. A Milošević-rezsim után, rangidősként Arnold Mihály lett megbízva, hogy vonja be kis-Jugoszláviát – akkor így hívtuk – a vám világszervezetbe. Jugoszlávia azelőtt már tagja volt, a vezetők pedig azt képzeltét, hogy jogutód címén jár nekik a tagság. Ez azonban nem így volt, külön intézte minden egykori tagállam, így ezt az utat is ki kellett taposni. Közben jó barátságba kerültem Michel Danettel, a világszervezet főtitkárával, és állandó résztvevője lettem a jugoszláv oldalról a megbeszéléseknek.
Arnold Mihály nagyra értékelte a segítségemet és adott egy jó tanácsot. Azt mondta, ha ebben a szakmában szeretnék maradni, válasszak egy olyan területet, amit mások nem szeretnek, amitől mások ódzkodnak, mert akkor senki se akar majd a helyemre törni, nem fúrnak meg, mert nélkülözhetetlen leszek. Sose gondoltam azt, hogy a vámosok munkája kimerül abban, hogy azt mondják: nyissa ki a csomagtartót és csukja be. Akkoriban már kezdődött lehetőség mutatkozni a cégek idejövetelére, a jogi háttér legalábbis megvolt. Az idő tájt nyílt meg a vámszabad terület, oda kellett vámiroda, és én oda jelentkeztem dolgozni. A főnököm fogta a fejét, hogyan nagyobb szükség van rám a határon, de azt mondtam én mégis ezt szeretném. Bíztam Arnold Mihály tanácsában. És mint később kiderült, igaza volt. 2001 végén mentem oda, és 2003-tól lassacskán jöttek a cégek is. A külföldi cégeknek volt piacuk és nyersanyag-behozataluk, vámosként ezeket kellett nyilvántartásba venni. Sikerült felgyorsítani a tempót, az idő pedig mindig is sokat számított.
Varga Szilveszternek Csallóközi Eszter, Magyarország szabadkai főkonzulja adta át a kitüntetést
A munkája során szakkönyveket írt, de nemcsak azokat, hanem szótárakat is. Mi miatt gondolta, hogy belevág ebbe a tevékenységbe?
– A gyakorlati munkám során arra lettem figyelmes, hogy nem mindig használják helyesen a szerb és a magyar kifejezéseket, és ez félreértésekre ad okot. Ebből jött az is, hogy Arnold Mihály tábornok tanácsára, hatezer szóból álló szerb–magyar és magyar–szerb szótárat állítottam össze. Nem nagyon találtunk kiadót, de a tóthfalusi Utasi Jenő atya vállalta. Amikor azt láttam, hogy erre tényleg szükség mutatkozik, elkészítettem az angol–szerb, és a német–szerb, oda-vissza változatokat is. Örömmel látom, hogy egyes vámhivatalokban, ügynökségekben, a mai napig is használják, ott áll az asztalon, vagy a polcon.
Szent Máté apostolról is írt könyvet…
– Igen, mert akkor nem bírtam magammal. Szent Máté a pénzügyben dolgozók és a vámosok védőszentje. A Lévi nevet is viselte, Kafarnaumban dolgozott vámosként, a nép ezért kitaszította. Jézus azonban megszólította és Máté követte. A kezembe akadt Müller-Pausch könyve és azt lefordítottam szerbre, a kötet így cirill betűkkel jelent meg. Mivel azonban a történet katolikus és protestáns szemszögből lett írva, hozzáadtam pravoszláv, ortodox nézeteket is. Az ötlet egyébként úgy jött, hogy a központi vámigazgatóság amfiteátrumában, Tito és Milošević képe után, Szent Mátéé kapott helyet. Megkérdeztem a fiatal kollégáimat, hogy tudják-e kit ábrázol, erre azt mondták: valami szentet. Ez egy löketet adott, úgy gondoltam teszek róla, hogy jobban megtanulják kiről van szó. Mindeközben persze dolgoztam, de már kezdtem kifelé tekingetni. Szerettem a munkámat, de úgy éreztem eljött az idő, hogy nyugdíjba menjek.
Nyugalmasan telnek a nyugdíjas napok?
– Alighogy elmentem, szinte egy hét se telt el, felkeresett egy német cég logisztikai vezetője, aki a segítségemet kérte. Mondtam neki, hogy nyugdíjas vagyok, erre tovább kérlelt, hogy legalább adjak tanácsot. Azután más cégek is tanácsokért fordultak hozzám. Egy szó mint száz, céget jegyeztettem be, vámtanácsadói ügynökséget, és weboldalt is működtetek.
Így végül mégiscsak valóra vált az, hogy nélkülözhetetlen lett a munkája…
– Ez megint csak Arnold Mihályra vezethető vissza, aki azt tanácsolta, hogy olyan területet válasszak, amit a többiek nem akarnak. Amit mindig is fontosnak tartottam, az mindenekelőtt a jogkövető magatartás, de ezen belül, amit lehet, azt oldjuk meg egyszerűen és logikusan. Amit nem muszáj, azt ne bonyolítsuk túl. Úgy gondolom, hogy ebben a munkában fontos még a megfelelő hangnem, és a kellő türelem is.
Jut idő a családra?
– Büszkeséggel tölt el, hogy hat unokám van, öt lány és egy fiú, velük pecázunk és sakkozunk.
Nyitókép: Varga Szilveszter. (Molnár Edvárd felvétele)
