„Látod fiam, az az öregember minden délután beül ide a kertbe. Rendel egy pohár pálinkát meg egy korsó sört, elszív négy-öt cigarettát. Aztán még egy sör következik, még egy pálinka, és csak akkor ballag haza, amikor a fiúk elkezdik hergelni a hangfalakat. Tehát nem sokkal nyolc előtt. Többet ne is kérdezz az öregről, mert nem tudok mit mondani. De a pálinkát meg a sört jól jegyezd meg! Legyél nagyon udvarias, ugyanis a cég külön szolgáltatása a törzsvendégek kiváló kiszolgálása.”
A fiú első napját töltötte a csárdában, így természetesen minden szóra figyelt. Jól megjegyezte az öregember arcát is. Ha a feje nem zsibbadt volna a rengeteg új tudománytól, talán kérdez – Mindig egyedül jön? Mióta jár ide? Mivel foglalkozik? –, de így csak udvariasan bólintott a főnök magyarázatára, s miközben a konyha felé ballagott, halkan ismételgette magában: a törzsvendégek kiváló kiszolgálása kötelező.
A törzsvendégek szó akkor is eszébe jutott, amikor másnap már ő vitte ki a sört és a pálinkát az öregembernek. Aki egyszer biztos volt fiatal, mosolygott a fiú, de még a XX. században született, annak is az első felében, legkésőbb a közepén, és ez nagyon tetszett a fiúnak. Hiszen ebbe a csárdába több ilyen rozzant alak nem is jár. Legfeljebb néha találkozott olyannal, akinek ennyi ránc barázdálta az arcát, és olyan apró léptekkel csoszogott az asztalához, mint ez a vénség.
Akkor ő miért jön? És miért minden nap?
A kérdésekre soha nem kapta meg a választ. A cég ugyanis – tekintettel néhány kicsi, de nem elhanyagolható hibájára – más helyre irányította. Az öregember viszont maradt. Háta szinte már összenőtt a székkel, ujjai keskeny csíkokat vágtak a terítőbe, s mindig pont háromnegyed nyolckor kiitta az utolsó kortyot is.
Hogy mit lehet csinálni három órán keresztül egy folyóparti csárda kerthelyiségében egyedül? Én nem tudom. De ha valaki megkérdezi az öregembert, biztos ezt a választ kapja: tulajdonképpen semmit. Csak nézni a folyót, a túlparti fákat, és nézni a csárdát, ellesni a legapróbb titkait. Mert az öregember tulajdonképpen csak ennyit tett. Örömmel nyugtázta magában: megváltozott a világ, de legalább az asztalok négylábúak maradtak, és rajtuk most is kockás a terítő. A nádtetős picinyke csárdából ugyan légkondicionált szórakoztató center lett, a szórt kavicsok helyén beton borította a földet, de a halászlét ugyanúgy kis bográcsban szolgálták fel, mint amikor először tért be ide a szerelmével, úgy ötven évvel ezelőtt. A lány vörösboros-kólát ivott, ő meg cseresznyepálinkát, frissen csapolt sörrel.
Az öregember úgy érezte, ha csendben is, ha lassan is, de haladt a korral, ám valahogy nem sikerült elfelejtenie azt a bizonyos XX. századot. Nem is lehet – nyugtatta magát néha két sör között. Hiszen akkor volt gyerek, és persze akkor volt fiatal. Természetesen ettől még lehet szeretni a huszonegyediket is. Az öregember, bár idegenül forgott benne, szerette is. Éveket nézelődött már át a csárda székéből, s furcsa játékot játszott a mindig új, mindig idegen arcokkal. A pincér helyébe például azt a nagy bajuszú, csizmás legényt képzelte el, aki akkor, igen, ötven éve rakta eléjük a halászlevet, és elnéző mosollyal nyugtázta, hogy egy adaghoz két tányért és kanalat kértek. A gépzongora mögött ülő zenészt az öregember pocakos hegedűsnek látta, aki – talán már sok-sok éve az angyaloknak zenél – akkor, ötven éve, száz forintért, ha kellett naponta tízszer is eljátszotta a Pacsirtát. Számára pedig, ezt hallgatva, a lányok arcából, ülhettek bármennyien a teraszon, mindig csak egy szempár csillogott vissza – apró szeplők közé bújt zöldeskék tekintet.
Érdekes, a lányok változtak a legkevesebbet. Ott ül például az a szőke. Nem is szőke, inkább vörös. Vagy barna talán? Az öregember soha nem talált erre választ. Inkább fordított a fején, lassan kortyolt a söréből, s mire szétáradt gyomrában a jéghideg ital, már megtalálta a lány leendő párját is. Talán öt asztal állt közöttük, és a folyton cserélődő vendégektől nem is láthatták egymást, de az öregember tudta, hogy azok ketten együtt lesznek boldogok. Tudta? Ilyet nagyképűség kijelenteni. De lassan már egy hónapja, hogy ha betérnek ide, elmennek, leülnek egymástól távol, ám lesz ez közelebb is – vidámodott az öreg tekintete.
És az öregembernek igaza lett. Már teljes tüzével tombolt a nyár, amikor a fiú és a lány együtt érkeztek.
Lassan ballagtak, az öregember arcukon mintha mosolyt látott volna. A fiú egy-egy asztalnál köszönt, majd a kerítésnél – talán öt méterre a folyótól – letelepedtek. Szótlanul, rezzenéstelen arccal húzták maguk alá a széket, de az öreg mégis megfejtette minden mozdulatukat. Értette a lány mosolyát, az asztalon doboló ujjak türelmetlenségét. És várta, mikor simulnak össze térdeik az asztal alatt.
Az öregember, félve, hogy leleplezik a leskelődését, gyorsan elfordította a fejét. Töredezett macskakövek jutottak az eszébe, öreg, fáradtan zötyögő autó, nevetve egyensúlyozó lány, meg egy fényképezőgép. Apró fekete doboz – ugyan hol találni ma már olyan primitív szerkezetet? –, és hallotta a kattanást, ami képpé merevítette a mosolyt, a csillogó szemeket, a világos blúz alatt remegő melleket, a lábakat – a lányt, hatalmas fák alatt.
– Hozhatok még valamit?
– Tessék?
– Azt kérdeztem, hogy hozhatok-e még valamit?
Az öregember buta képpel bámult a pincérre, s észre sem vette, milyen folyékonyan adja le a rendelést.
– Igen. Kérek egy adag halászlevet, de két tányérral. S aztán egy túrós csuszát.
– Valami italt?
– Italt? Persze, azt is. Egy deci vörösbort, egy kólát, egy fél cseresznyét és egy sört.
A pincér gúnyosan elhúzta a száját, s nem bírta visszafojtani a véleményét.
– Jó lesz így keverve? Nem árt meg?
– Jó lesz. Nagyon jó.
„De még mennyire jó!” – futott át rajta az elégedettség, amikor lassan, minden apró ízt kiélvezve kanalazta a halászlevet. Egy-egy falat után lopva feltekintett, nézte a vörösbort, a kólát, a terítőn ásítozó üres tányért.
Mikor már egy hete ismételte ezt a furcsa rendelést, a konyhán eldöntötte a mindig és mindent tudó személyzet: az öregember meghibbant. Még sajnálták is egy kicsit – hiába, ez már a korral jár –, de a pincér rendületlenül szállította minden vacsorához a két tányért, majd ügyes mozdulatokkal vitte vissza a teli vörösboros poharat és a kólát.
Hogy a konyhai ítéletről mit sem tudott az öregember? Nem is érdekelte. Várta esténként a fiút és a lányt, és igyekezett megfejteni, vajon honnan is érkeznek, mivel töltik a napjaikat. Hamar rájött, hogy nincs – már nincs – túl nagy fantáziája. Csak azt a fiút látta, aki ötven éve gyomrot görcsbe rántó szorongással motyogta kérdését a lány felé: – És mondd, nem érsz rá ma este? Mondjuk fél tízkor? S látta a fiút, ahogy örül a rövid válasznak: – De igen. Érezte, hogyan simult a fiú tenyere a lány vállához, és érezte azt a remegést, ami annak idején úgy bátorította: ugyan, csókold már meg…
Megcsókolta. Az öregember ötven éve – és ki tudja, hány napja – próbálja felidézni a Tisza hullámain akkor bukdácsoló fényeket. Majd tekintete újra a fiatalokra tévedt, szinte szemérmetlenül bámulta a lányt. És csak ekkor döbbent rá, hogy a fiú és a lány talán két szót sem szólnak egymáshoz, véletlenül sem érnek egymáshoz a térdek, viszont ujjaik ördöngös sebességgel nyomkodják okostelefonjuk billentyűit.
Nyitókép: Pixabay
