2024. május 18., szombat

A sikerélmények visznek előre – VIDEÓ

Utasunk Balogh Emőke gyógypedagógus, logopédus

Tovább gurul a Magyar Szó Taxi. Napilapunk videós beszélgetőműsorának harmadik évadában is igyekszünk bemutatni a már ismert arcokat, de olyan személyek is az anyósülésre ülnek, akik különféle intézmények, egyesületek és szervezetek dolgozói, és ha nincsenek is mindennap a reflektorfényben, de a háttérben jelentős munkát hajtanak végre. Adásunk minden pénteken 18 órakor jelentkezik a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és a Magyar Szó online felületén is, az írott változatot pedig minden alkalommal hétvégi lapszámunkban közöljük.

Kisgyermekként sokszor halljuk a kérdést: „Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?”. Ilyenkor a válasz az esetek felében egy elérhető szakma, mint pl. állatorvos, tanító néni stb., a másik felében pedig szuperhős, hercegnő és társaik. Ez a vágy, mármint az első csoportba tartozók, kitarthat egészen a pályaválasztásig, de van olyan is, hogy más útra visz az életünk. Balogh Emőke tisztán emlékszik arra, hogy édesapja által a logopédia már kisgyermekkorában megtalálta őt, és bár a gimnázium után egy kis fejtörést okozott neki a továbbtanulás, mégis visszatalált a gyermekkori vágyához.

– Kis képkockákra emlékszem, amikor édesapám fagyival és édességgel motiválta a helybéli gyerekeket, ha helyesen kimondanak egy hangot. Viccesen hangzik ez, de nagyon megmaradt bennem. A gimnáziumban még nem igazán tudtam, hogy hol tanuljak tovább, de mivel nagyon szeretem a gyerekeket, a magyar nyelvet, a helyes és szép beszédet, ezért visszakanyarodtam a logopédiához. A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karára iratkoztam, gyógypedagógia szakra. Mivel két szakirányú képzés, ezért egy sikeres alkalmassági vizsga után felvételt nyertem a logopédiai képzésre is.

Mi az, amit a legjobban szeretsz ebben a szakmákban?

– Azt, hogy a nagyon kis lépéseknek is lehet örülni. A szülőktől való visszajelzések, reakciók, az, hogy örömmel újságolják, hogy a gyermek, akinek megkésett a beszédfejlődése, vagy egyáltalán nem is beszélt, elkezdett szavakat használni. Napról napra érkeznek pozitív visszajelzések a kicsik fejlődéséről, az előre haladásukról, és ezek nagyon sokat jelentenek nekem. Talán ezek azok, amik motiválnak a munkámban. A sikerélmény az, ami előre visz. A gyógypedagógiánál kicsit más, összetettebb a helyzet, de a fejlődés így is tapasztalható.

Mely a legégetőbb probléma, amellyel felkeresnek téged?

– A legtöbbször artikulációs problémákkal fordulnak hozzám, pösze terápia artikulációs zavarokkal, de előfordul diszlexia vagy diszgráfia gyanús eset is. Ritka, de volt már rá példa, hogy hadarással kerestek fel. Amit viszont észreveszek, hogy bár óvodásokkal és iskoláskor előtti korosztállyal foglalkozom leginkább, a terápia sokszor kicsúszik már az alsós korosztályra is. Úgy vélem, a beszédhibákat jó lenne még az iskolába indulás előtt korrigálni.

Milyen módszereket alkalmazol a munkád során?

– Ez egyénfüggő, a gyerekre kell koncentrálni. Mondókázás, képmegnevezés, különféle artikulációs- és nyelvgyakorlatok, ezeknek a tárháza végtelen. A kreativitás fontos alappillére a munkámnak, hiszen egy-egy történeten keresztül könnyebben tudják elsajátítani az adott gyakorlatot, ezáltal javítani a helyzeten. A fiúknál bevonjuk a szuperhősöket, vagy ha mesét mesélek nekik, akkor azt nézem, hogy olyan legyen, ami érdekli őket. A fúvógyakorlatokat úgy teszem érdekesebbé, hogy papírgalacsinból kis labdákat gyúrunk, általában annyit, ahány éves a gyermek, nekem pedig van egy pici kapum, és oda próbáljuk meg befújni őket. A szívógyakorlatoknál kis porszívókká válunk. A képeknél arra figyelek, hogy azok minél színesebbek legyenek. A gyermekeknél fontos, hogy ne csak hallják a dolgokat, hanem lássák is azokat, így könnyebben követik az instrukcióimat. Néha én is meglepődök magamon, hogy mennyire ki tudok lépni a komfortzónámból, holott egy visszahúzódó személyiségnek tartom magam. Azonban ha a gyerekekkel foglalkozom, ez megváltozik, és teljesen át tudom adni magam a játéknak és a feladatoknak. 

Milyen problémát jelent a digitalizáció, a képernyő előtt töltött idő a gyermekek beszédfejlődésére nézve? 

– Mindenhol azt olvashatjuk, hogy a digitalizáció, a képernyő nagyon rossz hatással van a gyerekek fejlődésére. Egy kicsit értetlenül állok az előtt, hogy ennek tudatában a szülők engedik, hogy a gyermek kezében mindig ott legyen telefon. Nyilván ez magával hozza a beszédmegindulás késését. A legtöbb esetben ilyennel találkozom. Ha a gyermeket beültetik a TV, a telefon és a számítógép elé, akkor neki nincs szüksége interakcióra. Mindent megkap vizuálisan, auditíven. A telefon, a televízió és a számítógép nem kérdez tőle semmit, nem kell válaszolnia, nem kell a beszédet használnia, nem is gondolkodik, ezáltal az agya nem fejlődik úgy, ahogy kellene. Amikor hozzám fordulnak, és megtörténik az anamnézis felvétele, akkor egy könnyedebb beszélgetés során rá szoktam kérdezni, hogy mennyi időt tölt a gyermek a képernyő előtt. A válasz általában az, hogy néhány órát délelőtt, néhányat délután. Ez a nap ébren töltött időszakából rengeteg. Ez alatt az idő alatt beszélgetni kellene a gyermekkel, vagy kint lenni a szabadban, hogy onnan kapja meg a különféle ingereket, hallja a természetet, a madárcsicsergést, az állathangokat. Ha a rajzfilmből kapják meg ezeket az ingereket, akkor azokat kezdik el használni. Tapasztaltam már azt is, hogy a saját anyanyelve helyett, ami a magyar, angolul kezdett el beszélni. Ez lehet, hogy érdekes a szülőknek, de semmiféleképpen sem jó. 

Mondjuk tízből hány ilyen esettel találkozol a munkád során? 

– Szinte fele. Az esetek felénél beindult a beszéd, minden a rendes mederben zajlik, néhány hanghibát kell csupán korrigálni. Az esetek másik felében nem beszél a gyermek.