Nemrég arra az érdekes eszmefuttatásra kaptam fel a fejem, miszerint a hetvenes évek Magyarországán épült panellakások konyháit nem csupán a praktikum szülte egérlyuk méretűre. Aki belépett már egy ilyen konyhába, azonnal fel tudja idézni a szűkös teret: keskeny, folyosószerű sáv, egyik oldalon a teljes falfelületet betöltő konyhaszekrény, a másikon a hatalmas ablak alá betuszkolt asztal vagy csupán egy felfúrt pult. Három embernél több aligha fér el körülötte.
Ez a korlátozott befogadóképesség pedig éles ellentétben áll a nagyobb családi étkezések bensőséges, közösségteremtő hangulatával. Az általános értelmezés szerint a Kádár-korszak panelprogramjának elsődleges célja az ipari lakásépítés felgyorsítása, a lakhatási válság enyhítése volt. Ennek következményeként jelentek meg a szabványosított betonelemek és a szűkös terek, amelyek elsősorban a gyors, olcsó és tömeges kivitelezés logikáját tükrözték. Ebben az iparosított építkezési technológiában a konyhát kizárólag funkcionális helyszínnek, a főzés és a mosogatás munkaállomásának szánták. Visszatérve az alapfelvetésre, azzal, hogy a lakásokban eltűnt ez a tér, az egyik legfontosabb családi rituálé degradálódott ott. Az elmélet a célzott társadalomirányítás modern technikái közé sorolható, és akár hiszünk benne, akár összeesküvés-elméletnek tartjuk, ironikus, hogy jelenleg a magyarországi lakosság ötöde ezekben betontömbökben él, amelyek bár rondák, zsúfoltak, és szűkös életteret engednek lakóiknak, mégis kitűnően szolgáljak a mára általánossá vált elidegenedési jelenséget.
Ha már az egyes terek romboló hatásánál tartunk, nem tudom megállni, hogy ne kanyarodjak át egy másik, egészen mai példára. A panelkonyhák szűkösségével szemben a munkahelyek világa éppen az ellenkező irányba mozdult el. Itt a falak eltűnése, a tér kényszerű kitágulása hozott magával egy sajátos fullasztó érzést. A szaknyelv open office-nak hívja ezt a mindent egy légtérbe terelő megoldást, ahol sorokba vagy szigetekbe rendezett íróasztalok mögött ülnek a dolgozók. A legtöbb fehérgalléros cég már ezt az irányvonalat követi, holott nem mindegyik szakma indokolja a kollégák egymás hegyén-hátán való munkáját. A legalább fél évszázados vagy annál régebbi épületekben található klasszikus irodák sem a régiek már. Még ha ezeknek a falaknak nem is estek neki, és szakították őket egybe, ott, ahol korábban két-három ember dolgozott, most hatan-nyolcan préselődnek össze. És mire jó mindez? A hivatalos magyarázat szerint a gyorsabb kommunikációra, az együttműködésre, hiszen nincsenek zárt ajtók, mindenki elérhető. Vagy sokkal inkább arra, hogy senki ne bújhasson ki a láthatóság alól, hogy a felettesek egyetlen pillantással átfogják az egész csapatot? Az már csak a vezető stílusán múlik, hogy ő milyen elefántcsonttornyot alakít ki magának. Mint egy akváriumot, úgy figyeli tekintetével üvegfalán keresztül az alkalmazottakat, esetleg hasonul a környezethez, nyitva tartja az ajtaját, sűrűn elvegyül köztük, de az is lehet, hogy a nyitott irodától távol, egy saját magának kialakított bástyából „figyel” és utasít közvetetten. A mindent láthatóvá tétel elve nem biztos, hogy felszabadít, hanem épp ellenkezőleg, feszessé, szorongatóvá teheti a mindennapokat egy több tíz fős irodai közegben.
Talán nincs a kettő között tudományos koherencia, mégis amíg az egyik tér a családi intimitást számolta fel, a másik a munka közben élhető privát zónákat törli el, és közben mindkettőben ott van az a keserű irónia, hogy a kényelem és a hatékonyság jelszavával jöttek létre. Az ember pedig lassan idomult a térhez, megtanulta, hogyan préselődjön be a szűkös otthoni szobába, majd hogyan tartsa vissza a szavait (és a gondolatait) az open office-ban. Így válik a beton és az üveg a mindennapi korlátok egyik terévé, mi pedig észrevétlenül belakjuk őket.
Nyitókép: Pixabay
