Hajnal. A beszűrődő fényben alig kivehetőek a körvonalak. De belül égő fáklyák. Villanások, mennydörgések. A kora reggeli éber tudat eszmélése.
Ketten voltak. Az egyik – a magasabb, csontsovány – céltudatosan közeledett egy félliteres flakonnal, ami habos vízzel volt megtöltve. Másik kezében egy hosszú, méteres nyelű, szivacsos végű ablakmosó kefe. A másik – ha lehet, még véznább, kiálló csontú – szemlátomást zavarodott volt, ezt nem lehet eljátszani, gondoltam magamban. A szeme eszelősen, üvegesen csillogott, és ökölvívóra emlékeztető ütéseket imitált, két kézzel sorozta, lendületesen püfölte maga előtt az üres levegőt nagy átéléssel, mintha csak saját sorsával viaskodna, vézna karjain lengett a túl bő, rongyos, napon fakult, világoskék rövidujjú, míg ingadozó, bizonytalan léptekkel határozottabb társa mellett haladt.
Egyenesen felém. Abban a zsúfolt kereszteződésben négy sávban összesen legalább hetven-nyolcvan feltorlódott autó várta, hogy továbbindulhasson a nyüzsgő, sűrű forgatagba, valamiért mégis engem választottak. Talán a levegőben vibrált körülöttem, hogy nem tudom nyugodtan, higgadtan, érzelemmentesen kezelni az ilyen helyzeteket.
A kereszteződés kedvezőtlenebb utcájából érkeztem. Annak a sornak kilencven másodpercig kell várnia, míg a piros zöldre vált.
A magasabb ösztövér fiú – tizenhét lehetett legfeljebb – a másodperc törtrészéig kapta el a pillantásom, amiből kiolvashatta, hogy egyáltalán nem tartok igényt az ablakmosásra, de képtelen vagyok elutasítóan viselkedni, el sem jutok a gondolatig, hogy jól jönne-e a tisztítás, mert félek. Félek a helyzettől, és láttam, hogy ő ezt pontosan látja.
A másik, a szemlátomást együgyű gyerek még fiatalabbnak tűnt, mint a társa, talán ha tizenöt volt, nem több, bár nagyon nehéz volt megítélni. Első pillantásra nem voltak testvérek, de ezt sem tudtam jól felmérni, vonásaikat eltorzították az átélt – általam csak távolról sejtett – külső hatások.
Odaértek hozzám. A nagyobbik mosószeres vizet fröcskölt az első üvegre, majd inas, barna karjával néhányszor végighúzta a szivacsos kefét a szélvédőn. Becsületes munkát végzett, nem spórolta meg az erőkifejtést. Izmai megfeszültek, ahogyan enyhén megdőlve a motorház fölé hajolt, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal megtisztította a felületet. Akkor vettem észre, hogy előzetesen rosszul érzékeltem, az üveg tényleg elég koszos lehetett, mert a munkája után valóban sokkal tisztábban láttam.
Más kérdés, hogy mit néztem, és mit akartam látni.
Közben a fiatalabb fiú egyenesen hozzám jött. Addigra már nem ütlegelte elszántan a légüres teret, arcáról eltűnt az indulatos kifejezés, vonásai valamennyire kisimultak, bár, közelebbről már jól láttam, folyamatosan rángatóztak. Kényelmesen, mindkét könyökét behajlítva – olyan lezser, hanyag mozdulattal, mint amikor valaki egy korlátnak dől, hogy megcsodálja a tájat – a kocsinak támaszkodott. Közvetlen közelről néztem a szemébe, közben leengedtem az ablakot, és pénzt nyújtottam neki.
Szinte oda sem hederítve vette el, mint akinek nem is ez a fontos. Mert közben egyetlen pillanatra sem hagyta abba a beszédet, ömlött belőle a szó, égette, feszítette belülről valami, amit el akart mesélni, ami azt kívánta, hogy meghallgattassék, hogy legyen valaki, aki odafigyel rá és arra, amit ő lényegesnek tart, érezni akarta, hogy ami neki számít, az másnak is számít, hogy az nem csak az ő gondja, bánata, fájdalma.
Valamit el akart mondani nekem, de csak az maradt meg bennem, ahogyan mondta, és nem értettem meg, miről beszélt, egyáltalán nem emlékszem a szavaira, a szavak jelentésére. Talán akkor sem értettem volna meg őt, ha valóban oda tudok figyelni rá, de nem tudtam, képtelen voltam, és ezt a bűnt már visszavonhatatlanul, múltamból kitörölhetetlenül elkövettem. Meglódult a kocsisor, ahogyan velem a világ, én pedig megpecsételtem saját ítéletem. Hiába szeretnék, már nem tudok visszamenni a fiúhoz, aki várja, hogy végre elmondhassa valakinek, mi nyomja a szívét.
Nyitókép: Pixabay
