Mi történt itt néhány esztendő leforgása alatt? Hová süllyedünk generációról generációra? – merülnek fel bennem elhamarkodottan a látottak hatására a kérdések egy turistahajón haladva a Jón-tenger partjainál, valahol Görögországban. A fedélzeten egy fiatal, körülbelül tizennégy-tizenöt éves fiú ül előttünk, aki felmenőivel együtt nyaral a környéken. A tinédzser jól láthatóan egy cseppet sem élvezi a szülei által számára biztosított kirándulást. Unott arccal bámul maga elé. Úgy, mint aki szívesebben lenne bárhol máshol a világon. De talán leginkább otthon, a saját ágyában. Az édesanya – félve a reggeli szellő megbetegítő hatásától – felajánlja gyermekének, hogy betakarja őt, aki nem is utasítja vissza a lehetőséget. Az ifjú gyakorlatilag a teljes hajóutat – hol takaróval, hol anélkül – végigalussza, néha-néha (továbbra is unott arccal, mint aki már mindent látott a világon) kipillantva a nyílt tenger felé. Szülei közben többször ránéznek, megkérdezik, szüksége van-e bármire. Arcukról közben a bűntudat, valamiféle-fajta rossz érzés tükröződik vissza. Mint akik bánják, hogy ilyen szörnyű helyre hozták el a gyermeküket.
Talán egy, maximum két évvel lehettem fiatalabb a fiúnál, amikor életemben először eljutottam a tengerre. Mai napig emlékszem az akkor tapasztalt mérhetetlen izgatottságra. Az Adriára indulást megelőző néhány napban képtelen voltam aludni. A teljes gyermekkorom telt el ugyanis arról ábrándozva, hogy szüleimmel, testvéreimmel valamilyen tengeren nyaralok, búvárkodok, kagylókat gyűjtök (soha nem valósult meg). Mai napig emlékszem a csalódottságra, amikor éjjel az izgatottságtól felriadva realizáltam: csupán a fantáziám szüleménye volt az adott történet, álmodtam. Nem lehet túl nehéz elképzelni tehát, hogy egy évtizedes várakozás után hogyan éltük meg néhány hasonló sorsú osztálytársaimmal, amikor először megláttuk a kék vizet.
– Emlékszel, mi mit csináltunk ilyen idősen? – szakítja meg töprengésem gyermekkori barátom, megnyugtatva, hogy nem rosszindulatom eredményeként születtek meg a korábbi gondolataim. És igen. Haverommal akkoriban a teljes nyarunkat egy temerini kőműves cégnél töltöttük, száz dináros órabérért dolgoztunk a tűző napon. Lapátoltunk látástól vakulásig. Pakoltunk porban, sárban. Hordtuk a félmázsás zsákokat. Heti hat napon át. Bár jólesett volna a törődés, senki nem takart be bennünket, és még csak meg sem kérdezték, hogyan érezzük magunkat. Megerősödtünk. Tanultunk. A teljes nyári munka eredményeként pedig tudtam magamnak venni egy húszéves Tomos ATX típusú motort.
Visszatérve a tengerhez: talán a hosszú évtizedek vágyakozásának eredménye, hogy ma is gyermeki izgatottsággal élem meg a tengert, ellentétben a hajón pihenő fiatallal. A környezetemben vannak, akik konkrétan hangosan felnevetnek, amikor meglátják, hogy huszonéves fejjel képes vagyok egész napokat búvárkodással tölteni, és mérhetetlen izgatottsággal beszélni a látottakról.
Nem jó tehát, ha az életben minden az orrunk előtt hever. Minél több a lehetőségünk, annál unalmasabbá válik minden. Ez a bőség paradoxona. A túl könnyen megszerzett élmények elveszítik az ízük legjavát. Az efféle tapasztalatok, ha nem kapnak súlyt a vágyakozástól, akkor csupán egy kipipálandó programként jelennek meg a gyermek nyári szünetében. A könnyen elérhető élmények és a technológia által karnyújtásnyira hozott világ pedig lassan kiöli a felfedezés örömét. A fiú, aki a hajón ült, nem gonosz vagy hálátlan egyén – csak egy olyan korszak és egy olyan, lehetőségektől túlcsordult család gyermeke, amelyben a vágyakozásnak nincs ideje gyökeret verni. A magas lehetőségszám elvileg jobbá tenné az életünket, a valóságban azonban akár hosszú távú boldogtalansághoz is vezethet.
Nyitókép: Pixabay
