Liberté, égalité, fraternité, ou la mort! („Szabadság, egyenlőség, testvériség vagy halál!”). Így hangzott a nagynak nevezett francia polgári forradalom jelmondata. A francia alkotmányba beleírt három alapeszmény ebben a sorrendben először Maximilien de Robespierre szájából hangzott el a Nemzeti Gárda szervezetéről szóló beszédében 1790 decemberében. Három évvel később, amikor már a forradalom élet-halál harcát vívta a rátámadó hatalmakkal és az ellenforradalmárokkal, Párizs utcáin megjelentek azok a falfeliratok, amelyek a hármas jelszót kiegészítik a vagy a halál mondatrésszel. A jakobinus diktatúra után a terrorra emlékeztető hozzáadást elhagyták, és marad az alkotmányban ma is szereplő hármas mottó.
E három alapeszmény a XIX. században meghatározóvá váló három politikai irányzatnak a vezérelve: a szabadság a liberalizmusé, az egyenlőség a szocializmusé, a testvériség a nacionalizmusé. Velük szemben áll a régi rend és életfelfogás megőrzésére törekvő negyedik irányzat, a konzervativizmus. A három eszmény egymást megtűrő együttélése élhető világot hozhat létre, a másik kettő eltiprására való törekvés az egyik nevében azonban kaotikus állapotokat idézhet elő. Ez történt száz év múltán, a XX. századi totalitarizmus kiválasztotta a három eszmény közül az egyiket, és a másik kettő ellen fordította. A történelem beteljesítését célul kitűző baloldali forradalmak az egyenlőség megteremtésének a nevében hozták létre az osztályharccal a közösséget (testvériséget) szétroncsoló, szabadságtagadó rendszerüket, amely a kommunista elitnek adott kiváltságokkal ráadásul az egyenlőség ígéretét sem teljesítette be. Jobboldali, fasiszta ikerpárjaik pedig az istenített közösség (a testvériség) nevében alakították ki szabadság- és jogtipró berendezkedésüket, amely ugyanakkor a testvéri közösségi érzést is megrontotta a másként gondolkodó nemzettársaikkal és a más nemzetek tagjaival szembeni erőszakkal.
A totalitarizmussal így valójában a jelmondat mindhárom eszményét megtagadták, a szabadság rabsággá, az egyenlőség kizsákmányolássá és társadalmi megosztássá, a testvériség pedig gyűlöletté torzult, csak a jelmondat utolsó, kiegészítő részéhez, a vagy a halálhoz maradtak hűségesek, de nem a mindhalálig folytatott küzdelem hősies választását értették már alatta elsősorban, hanem a másként gondolkodók végleges megsemmisítését.
A szabadságjogokat megtagadó és az erőszakot legfőbb hatalmi eszközévé emelő állam létrehozása még a francia forradalom terméke volt. Ekkor rakták le az alapkövét minden későbbi totalitarizmusnak. Emiatt az 1789-es francia forradalom kétarcú jelenség, egyrészt a polgári szabadságjogokat kiterjesztő legújabb kor kezdete Európában az ekkor megfogalmazott Emberi és polgári jogok nyilatkozatával, amely nélkül a modern nyugati társadalom el sem volna képzelhető, másrészt viszont a jakobinus terrorral a XX. századi totalitárius rendszereket kiépítő forradalmak előhírnöke is.
A jakobinusok (szó szerinti fordításban a „Jakabosok”) mozgalma, későbbi nevükön a szabadság és egyenlőség barátainak a társasága elévülhetetlen érdemeket szerzett e sötét jövőt ígérő műnek a világra hozatalában. A kispolgárok és a szegények érdekeit képviselő, a forradalom legradikálisabb gondolkodóit tömörítő klub Párizs Szent Jakabról elnevezett első domonkos kolostorának a helyén működött. A kolostor neve alapján hívták a franciák jakobinusoknak (Jakabosoknak) a párizsi domonkosokat. E 13. században alapított kolduló szerzetesrend tagjai nagy hitvédők és híres prédikátorok voltak, az eretnekek elleni kíméletlen harc és az inkvizíció vezéralakjai. Nomen est omen, a név úgy látszik, kötelezte az istentagadó és egyházgyűlölő modern francia domonkosokat, a jakobinusokat is: nemcsak az igaz politikai hitet, a „nagy és szent eszmét” hirdető lánglelkű szónoklatokra a nemzetgyűlésben, hanem a kíméletet nem ismerő inkvizítori terrorra is a forradalom ellenségeivel (a politika „eretnekeivel”) szemben.
A jakobinus diktatúrával az erőszakuralommal kormányzó centralizált, forradalmi állam vált az emberek élete fölött rendelkező egyedüli döntéshozói és végrehajtói szervvé. Ide nyúlik vissza a történelem beteljesítését célul kitűző későbbi totalitárius államoknak is a gyökere, mind a fasiszták, mind a kommunisták esetében.
Nyitókép: Pixabay
