Történt egyszer, nem is olyan rég – nem azokban a „régi szép időkben”, amikor hétfőnként még adásszünet volt a tévében, hanem már ebben a modern korban, amikor az internet a mindennapjaink része, és mindenki okostelefonnal a kezében éli az életét –, hogy egy vajdasági kis faluban egy asszony vendégeket várt, és túrós pogácsát akart sütni. Elküldte hát a férjét a boltba hozzávalókért. Hiszen már azok az idők is elmúltak, hogy a friss tehéntejből készült házi túró minden falusi háztartásban az alapélelmiszer-készlet része lenne.
A férj el is ment, jó idő múlva ért csak haza, és úgy füstölgött, mint egy rossz kályha. Átadta a kért holmikat a feleségének, és azon nyomban pötyögni kezdett valamit a telefonján. Az asszony mit sem törődött vele, nem kérdezte, mi baja, vagy mi tartott eddig, rögtön munkához látott. Kisvártatva a férj – nevezzük mondjuk Pista bácsinak – közösségimédia-profilján megjelent egy bejegyzés, amelyben arra figyelmeztette a falu lakosságát, hogy messze kerüljék el azt a kiskereskedést, amelyben ő éppen az imént járt, mivel az ott dolgozó két... meglehetősen alacsony intelligenciaszinttel rendelkező baromfifajták csoportjába sorolható nőszemély nem tudja használni a mérleget, nem ismeri a számokat, vagy a matematikai alapműveletekkel vannak gondjaik, mindenesetre a kiszolgálás rendkívül lassú és nehézkes, fél órát várt egy kiló túróra.
Na már most, mint említettem, az eset egy faluban történt, ahol a hírek szélsebes terjedéséhez internetre sem lenne szükség, mindenki ismer mindenkit, és nyilvánvalóan a közösségi oldalakon is ismerősei egymásnak. Nem telt sok időbe, amíg a kiírás alapján valaki beazonosította a szereplőket, és maguk az érintettek is egy-kettőre tudomást szereztek a dologról. Kikérték maguknak az észbeli képességeikre tett megjegyzést, egyúttal próbálták elmagyarázni, hogy mi történt, miért volt lassabb a kiszolgálás a megszokottnál, de ez már senkit sem érdekelt igazán. Mindenki részt akar venni a vitában. A hozzászólások gyorsan gyűlni kezdtek. „Nem is értem, miért nem cserélik már le őket” – írta valaki. „Én is jártam így, rám is rámoltak fél kilóval többet!” – és hasonló panaszok. Aztán jöttek a másik oldal hangjai is: „A lányok abban a boltban nagyon rendesek, Julika öt éve dolgozik ott, lehet, hogy most kicsit lassabb, de mindig kedves.” „Esztike gyereke tegnap kórházba került, biztos amiatt volt szétszórt, legyetek már kicsit emberségesebbek vele!”
Az asszony, akinek a férje a bejegyzést írta, amint felfedezte, micsoda háborút robbantott ki a forrófejű ura, próbálta menteni a menthetőt, eltüntetni a posztot, de már késő volt. Az emberek nemcsak olvasták, hanem meg is osztották. A vita egyre hevesebbé vált, és végül a falu két táborra szakadt. A boltot némelyek tüntetőleg kerülni kezdték, mások csak azért is vittek egy kis csokit a „két buta libának”, ahogy gúnyosan nevezték őket.
Közben kisült, lassan ki is hűlt, de a vendégek elmaradtak. Ilyenkorra már beszélgetéstől, nevetéstől lett volna hangos a ház, most viszont csak a telefont pittyegése hallatszott. Pista bácsi pedig... Nos, ő elégedetten nézte a reakciókat, olvasta a hozzászólásokat és számolta a lájkokat. Mert az interneten lehet mondani akármit. Az ember egy gombnyomással kitöltheti a dühét. Ott nem kell a másik szemébe nézni, ott nem kell bocsánatot kérni.
Másnap viszont, amikor a patikában szó nélkül csúsztatták elé a gyógyszert, amikor a szomszéd nem fogadta a köszönését, és amikor a bolt előtt meglátta Julikát, ahogy megáll egy pillanatra, ránéz, majd lesüti a szemét, akkor kezdett valami motoszkálni benne. Valami olyasmi, amit régen úgy hívtak: felelősség.
Szerencsére a faluban minden csoda három napig tart, így lassan mindenki megnyugodott, az élet visszatért a megszokott kerékvágásba. Az esetre csak a boltban, a mérleg mellé kitett cédula emlékeztetett: „Pista bácsi is megkapta a túrót. Ön is meg fogja!”
Nyitókép: Pixabay
