„Te is dzsipivel mész?” – tette fel kissé váratlanul a kérdést egyik reggel a szomszédasszonyom, ám mivel még eléggé álmoskás voltam, érdeklődését nem nagyon tudtam mire vélni, mert azt ugyan már nagyjából megszoktam, hogy in medias res vág bele bizonyos témákba, azt a gondolkodásmódot azonban, ami rá jellemző, még mindig nem tudtam igazán magamévá tenni, ami persze nem is feltétlenül baj, hiszen ha két embernek idővel sikerül egymásra hangolódnia, akkor elvileg nem okoz nekik különösebb nehézséget az, hogy megértsék, mikor mire próbál célozgatni a másik, azt azonban, hogy ez esetünkben így van-e, vagy sem, még nekünk, érintetteknek is nehéz egyértelműen megítélni. Éppen ezért magam sem voltam biztos abban, hogy mire gondol pontosan, amikor azt mondja, „dzsipi”, hiszen ha afelől érdeklődne, hogy dzsippel megyek-e, vagy sem, akkor az azt feltételezné, hogy van egy dzsipem, ám mivel ilyen jellegű járművel jelenleg nem rendelkezem, így ez a teória gyorsan megdőlni látszik, feltéve persze, ha nem mást ért ez alatt a kifejezés alatt, mint én, ami nem lenne teljesen kizárt, hiszen gyakran előfordul, hogy nem a nevén nevezi a dolgokat, pontosabban nem azon a nevén, amelyet mindenki más ismer, hanem egy általa kialakított változatán. Nincs ebben semmiféle tudatosság a részéről, az ilyen elnevezések ugyanis sokkal inkább abból fakadnak, hogy félreért egy-egy számára ismeretlen szót vagy kifejezést, és azután úgy rögzül benne, mint például a nikró, a sizofrém vagy a Dénes-teszt, amiket eleinte szintén nem tudtam beazonosítani, ám miután sikerült, egészen megkedveltem, sőt olykor magam is alkalmazni kezdtem, persze inkább vicces, mintsem komoly helyzetekben, határozottan odafigyelve arra, hogy véletlenül se bántsam meg vele, hiszen az ilyesmi soha nem volt és nem is lesz célom.
A szóban forgó kifejezés megfejtéséig akkor jutottam el, amikor bizalmasan elmesélte, hogyan járt szegény veje – akit egyébként igen szívesen, vagy ha nem is szívesen, akkor mondjuk úgy, viszonylag gyakran illet éles kritikával, jobbára azt feszegetve, hogy milyen férfi az olyan, aki semmihez sem ért, még egy szöget sem tud beverni, vagy egy villanykörtét sem tud betekerni, hiszen olyan ügyetlen, hogy még a szerszámok szinte kiesnek a kezéből –, amikor nemrég a tengerre utaztak. „Az a hülye dzsipi levezette a part menti sétányra, a tömegbe, jó, hogy a felháborodott járókelők össze nem verték a kocsiját…” – magyarázta lelkesen, és láss csodát, máris megvolt a kulcsmondat, amely egyetlen szempillantás alatt meghozta számomra a hőn áhított felismerést: a navigációs rendszerre gondol.
Közben persze számos egyéb részletet is megtudtam mind a lányáék nyaralásával, mind a veje vezetési szokásaival kapcsolatban, egyebek között azt is, hogy miután nagy nehezen kikeveredett a tömegből, végül a szálloda mélygarázsában sikerült parkolóhelyet találnia, persze ott is csak nagy nehézségek árán, hiszen nemcsak a vezetés, hanem a parkolás sem tartozik az erősségei közé, ott meg azért elég szűkös a hely – mesélte teljes átéléssel, mintha legalább ő maga is ott lett volna, éppen csak le nem rajzolta –, olyannyira, hogy hazainduláskor inkább megkérte a londiner fiút, hogy hajtson ki a parkolóból, és álljon be a liftbe, amely felviszi az autót a mélygarázsból az utcára.
A történetet hallgatva, be kell vallanom, magam is jól szórakoztam, ám mivel az indulásra szánt időt mégiscsak végesnek éreztem, egy idő után elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy válaszoljak az általa feltett kérdésre: „Nem, most nem, mivel olyan helyre megyek, amit jól ismerek, ám ha ismeretlen helyre indulok, akkor én is szívesen alkalmazom a GPS-t…” A válaszom indoklására, talán mondanom sem kell, már nem nagyon volt lehetőségem, mit nem nagyon, egyáltalán nem, pedig Isten látja lelkem, szívesen meséltem volna neki a rendszer előnyeiről meg esetleg arról is, milyen helyekre segített már eljutnom viszonylag könnyen és problémamentesen, ehelyett azonban önfeledt nosztalgiázásba kezdett azokról az időkről, amikor még ők utazgattak a volt férjével, vagy ahogyan ő mondja mindig, a volt urával, ami azért volt számára annyira jelentős élmény, mert olyankor mindig nála volt a térkép, így ő mondhatta meg, mikor merre menjenek, igaz, megtörtént, állítólag nem is egyszer, hogy heves szóváltásba keveredtek egymással a kiválasztott útirány helyességét illetően, sőt néhányszor még össze is kaptak azon, hogy vajon jó irányba haladnak-e, vagy sem, ezek azonban már mind-mind a régi szép idők emlékképei, amelyeken ennyi év távlatából jót nevet az ember, nem úgy, mint a szerencsétlen vő esetének részletei, amelyekről legfeljebb ő mesélhetne derűsen és kacagva, feltéve persze, ha azóta már nem bosszantja, hanem inkább szórakoztatja az, hogy miként tréfálta meg az a bizonyos dzsipi.
Nyitókép: Pixabay
