2024. július 15., hétfő

Egyedül otthon

Itt valami nem stimmel, érzem, hogy ezek készülnek valamire. Szokatlan feszültség, izgalom vibrál a levegőben. Na jó, nyújtózok egyet, megmozgatom az elgémberedett végtagjaimat, és kiderítem, hogy mi folyik itt. Ohó, ezek a bőröndök hogy kerültek ide? Vendégünk jött volna, amíg én aludtam? Nem szoktam olyan mélyen aludni, hogy ne venném észre, ha nyílik az ajtó. Nem mindig reagálok rá, az igaz, de ez nem jelenti azt, hogy nem is hallom. Persze hogy hallom, nemhogy az ajtót, már a kulcs csörgését is, csak éppen nem érdekel, vagy túl kényelmesen elhelyezkedtem ahhoz, hogy holmi ajtónyitás miatt, azért, mert valaki hazaért, felkeljek. Különben is, annak illik köszönni és üdvözölni a többieket, aki éppen belép, nehogy már én szaladjak eléjük. (Nem vagyok én kutya!) Ezeket a táskákat ismerős illat lengi körül. Nézzük csak, mi van bennük! Ezt a pólót már láttam, a nadrágot is, és pfuj, a cipő is az övék. Nem is értem, miért nem tisztálkodnak ezek alaposabban. Itt vagyok példának okáért én, én mindennap akár többször is aprólékosan megmosakszom, megtisztogatom magam, mindenhol, rajtam aztán nincs semmi kosz, én nem vagyok büdös, isten ments, meg is halnék a szégyentől.

Na de álljunk csak meg egy pillanatra! Ha ezek itt az ő cuccaik – márpedig azok, ellenőriztem –, az az jelenti, hogy elutaznak! Ezek engem itt akarnak hagyni! Egyedül! Vagy, ami még annál is rosszabb, rám fogják szabadítani a szomszédasszonyt, akarom mondani, rábíznak… Tudom, hogy mellettünk lakik, felismerem a lépteit, amikor elhalad az ajtónk előtt. Próbál velem barátkozni, de én nem nagyon csípem, sőt egyenesen rühellem. Nem ismeri az igényeimet, még a táplálkozási szokásaimat sem érti. Ide hordja nekem a maradékokat. Pfuj, csak nem képzeli, hogy megeszem azt, ami neki már nem kell! Még csak az kéne. Én, kérem, fehérjedús étrendhez vagyok szokva, csirke, pulyka, hal, ilyesmi. Ebből nem engedek. Kész rémálom ez a nő. A többi szomszéd sem sokkal különb, egyik sem a szívem csücske, nem maradok itt a gondjaikra bízva. Azt már nem, nem és nem! Szépen bemászok ide a bőröndbe, talán nem is vesznek észre, vagy majd olyan aranyosnak találnak, hogy nem lesz szívük kivenni, és most az egyszer mégis magukkal visznek. Aztán ha meglátják, hogy nincs velem baj az úton, mindig velük mehetek majd. Így ni, ez amúgy is az egyik kedvenc pulcsim, olyan jó puha és kényelmes. Itt maradok, talán szundítok is egyet.

Nahát, úgy látszik jó mélyen elaludtam, most meg itt állnak mellettem, és csodálnak. Ez persze érthető, páratlan szépség vagyok, na meg a hajlékonyságom is irigylésre méltó, nem vitás. Na, mit akarsz tőlem, vedd le rólam a kezed, én innen nem mozdulok egy tapodtat sem, családtag vagyok, veletek akarok menni! Engedj el, mert a pulcsid fogja bánni, kicsipkézem, meglátod, darabokra tépem, aztán megnézheted magad. Hiába kapálózok, akkor is kivesznek. Nem adom ám olyan könnyen magam, újra megpróbálom, nekirugaszkodok, kiszámítom, kimérem a tökéletes ugráshoz szükséges szöget, lendületet veszek, és hopp! Olyan puha és kényelmes ez a pulcsi. Csak nem hagynak békén, összefognak ellenem, egyikük kiemel, a másik gyorsan becsukja a táskát, esélyem sincs. Érzem, hogy nem akarnak rosszat, sőt sajnálják, hogy itthon kell hagyniuk. Én is szomorú vagyok, nagyon fognak hiányozni. Igaz, hogy enyém az egész ágy, de nem lesz kihez odabújnom. Nagy vagyok, és bátor, persze, de az üres lakásban olyan furcsán megnyúlnak az árnyak, a zajok idegennek tűnnek, és hangosak, hidegebb is van. Na jó, bevallom, szörnyen magányos vagyok nélkülük, nem szeretek egyedül lenni. Végül is, a szomszédasszony elég kedves tud lenni, és talán végre megjegyzi, vagy legalább eltalálja, hogy a bal fülem tövét kell vakargatni, azt szeretem. Ha pedig végre hazajönnek, ígérem, eléjük megyek, futok, szaladok, nyávogok, még dorombolok is, mintamacska leszek. Csak jönnének már…

Nyitókép: Pixabay