2024. június 22., szombat

Én nem ilyen lovat akartam!

Sorban állás, várakozás közben az ember akaratlanul, a hallgatózás szándéka nélkül is gyakran fültanúja lesz idegen emberek párbeszédeinek, főleg ha az ügyintézés olyan lassan halad, ahogy általában szokott. Így ütötte meg a fülemet az a beszélgetés, amelyet most nem szeretnék felidézni, amelyben két nagyjából korombeli nő egy harmadik, idősebb kolléganőjét beszélte ki éppen. Az a bizonyos harmadik nyugdíjba készül, és hónapok óta másról sem beszél, megy a visszaszámlálás, a tervezgetés. A hangsúlyokból ítélve a környezete eleinte osztozott az örömében, aztán már kezdték unni a témát, végül pedig fordulat állt be a történetben, ugyanis a beszélgetés tárgyának, a harmadik hölgynek a lelkesedése az utolsó munkanapjaihoz közeledve alábbhagyott, talán maradna is, ha lenne rá mód. Hát igen, vigyázz, mit kívánsz… szoktuk mondani.

Ha jobban belegondolunk, ez a jelenség az egész életünket végigkíséri. Gyerekkorunkban valószínűleg velünk is megesett, vagy ha velünk nem is, látni biztosan láttunk olyan kisgyereket, aki az utca vagy a bolt közepén gátlások nélkül földhöz vágta magát, és sírva, visítva hisztizett azért a játékért vagy édességért, amit éppen megkívánt. A szülők, hogy csillapítsák csemetéjüket, a kisebb ellenállás érdekében talán meg is vették neki a vágyott tárgyat, amelyről aztán villámgyorsan kiderült, hogy nem is olyan szép, nem is olyan édes, nem is olyan érdekes, igazából kell is a fenének. A legtöbbünkben felnőtt korban is ott él ez a kisgyerek, és időnként, amikor nagyon szeretnénk valamit, „aktiválódik a hisztifunkció” is, persze jó esetben már megtanultuk féken tartani, és bármilyen erős is a késztetés, mégsem kezdünk bárhol látványos monodrámába, ha nem kapjunk meg azonnal azt, vagy egyáltalán nem lehet a miénk az, amire vágyunk.

Párkapcsolati témában sem ritka a hasonló eset, amikor az ember annyira szerelmes(nek hiszi magát), hogy szinte bármire képes, lehozná a csillagokat is az égről, hogy az övé legyen a kiszemelt. És mi történik, amikor az végre beadja a derekát? Sok esetben az illető rádöbben, hogy az a másik egyáltalán nem is olyan, amilyennek vélte, vagy éppen az a baj, hogy pont olyan, és csak kérészéletű kapcsolat alakul ki. Vagy ott a klasszikus példa, a lottó. Mindannyian sóhajtottunk már fel vágyakozva, hogy milyen jó lenne megütni a főnyereményt! Szerencsére azonban ez csak nagyon keveseknek adatik meg. Igen, szerencsére, hiszen az interneten már csokorba szedve is megtaláljuk azokat az eseteket, amikor valaki a szerencsének köszönhetően egyik percről a másikra vált dollár- vagy eurómilliomossá, a hirtelen jött vagyont azonban hasonlóan viharos gyorsasággal el is herdálta, és koldusszegényen végezte, sokkal rosszabb anyagi körülmények között, mint amilyenben a nyeremény előtt volt.

Miközben a „Vigyázz, mit kívánsz!” példákat listázom, a kérdések is sorjáznak a fejemben. Mi lehet az oka annak, hogy ha nagy nehezen megszerezzük azt, amire vágytunk, mégsem leszünk elégedettek és boldogok? Lehet, hogy jó dolgunkban már semmi nem elég? A szükségleteink és a kívánságaink nincsenek összhangban? Vagy nem is tudjuk igazán, hogy mire lenne szükségünk? Egy lehetséges válasz váratlan helyről érkezik. Egy ismert színész épp arról beszél a rádióban, hogy ő általában vicces figurákat játszik, de egész életében vágyott arra, hogy egyszer egy komoly szerepet osszanak rá, amikor pedig ez megtörtént, valósággal pánikba esett, mert rájött, hogy nincsenek eszközei ahhoz, hogy eljátssza. Talán a nyugdíj előtt álló hölgy is ezért visszakozna? Talán attól tart, hogy nem tud majd mit kezdeni az új helyzettel, nem tudja, hogyan töltse ki a hirtelen rászakadt rengeteg szabadidőt, megszűnik a jól ismert napi rutin, és talán még az idő múlásával is szembesülnie kell?

Való igaz, hogy az új helyzetekre gyakran nincsenek eszközeink, sokszor elfog bennünket az „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!” érzés, de a kívánságunk valóra válásával új lehetőségek nyílnak előttünk, bátorság, éljünk velük!

Nyitókép: Pixabay