A budapesti világdöntővel lezárult a hosszúra és a legjobbak számára igencsak zsúfoltra nyúlt idény, az utolsó rendezvény mind a nézők, mind a versenyzők körében sikert aratott. Nem véletlen ugyanakkor, hogy a sportág már korábban is kereste azokat a lehetőségeket, amelyekkel új közönséget lehet megszólítani. Ötven évvel ezelőtt az akkori IAAF indította útjára a világkupát, amely a világ legjobb atlétáit nemzeti és kontinentális csapatokba rendezte. Akkor még nem létezett világbajnokság, így az ötletnek különösen nagy jelentősége volt. A budapesti világdöntő természetesen más rendszerben zajlott, de az alapvető kérdés ugyanaz maradt: hogyan lehet az atlétikát olyan eseménnyé tenni, amely nemcsak a szakértőknek, hanem a széles közönségnek is kihagyhatatlan?
A televíziós közvetítés látványos volt, az effektek pedig jól működtek, ám az esemény összességében még nem érte el például a zürichi Gyémánt Liga-verseny intenzitását. A sportolók bemutatása is felemásra sikerült. Julien Alfred esetében a Saint Luciáról készült felvételek valóban közelebb hozták a versenyzőt a nézőkhöz, a többieknél viszont többnyire hagyományos stúdióbeszélgetéseket láthattunk. Pedig talán éppen ez lehetne az új formátum egyik kulcsa: az atlétikában nem feltétlenül új szabályokra, hanem új történetekre van szükség. A néző ne csak azt tudja, ki milyen időt fut, vagy milyen magasra ugrik, hanem azt is, ki áll a rajtvonalon, honnan érkezett, és miért érdemes rá figyelni.
A budapesti három nap természetesen így is bővelkedett emlékezetes pillanatokban. Rúdugrásban Emmanuil Karalisz és Armand Duplantis, magasugrásban pedig Gianmarco Tamberi bizonyította, hogy a legnagyobb sztárok önmagukban is képesek elvinni a show-t. Jó ötletnek bizonyult az is, hogy a középtávú futamokban nem alkalmaztak irammenőket. A „nyulak” szakmailag hasznosak lehetnek, a látvány szempontjából azonban sokszor inkább elvesznek a versenyből.
A folytatás ugyanakkor komoly kérdéseket vet fel. A budapesti stadion valamivel több, mint húszezer néző befogadására alkalmas, ezért a lelátók megtöltése egy ilyen esemény esetében kulcskérdés. Az 1981-es római világkupán Primo Nebiolo ezért vezette be a „kilencedik pálya” ötletét, vagyis a házigazda csapat szerepeltetését. Ha a világdöntő ötlete folytatódik, könnyen lehet, hogy hasonló megoldásra lesz szükség.
A történelem azonban óvatosságra int. A világkupa 2006-ban megszűnt a túlzsúfolt versenynaptár, az elégtelen anyagi ösztönzés és a magas rendezési költségek miatt. A világdöntő esetében is ez lehet az egyik legnagyobb kérdőjel: egy ilyen esemény 40–50 millió dollárba is kerülhet. Természetesen örvendetes, ha a világ legjobbjai több pénzt kereshetnek, de közben azt is mérlegelni kell, hogy egy új szuperverseny mennyiben terheli meg a már működő Gyémánt Liga-rendszert. Az atlétikának nem biztos, hogy még egy drága sorozatra van szüksége, lehet, hogy a meglévő versenyek megerősítése fontosabb. A budapesti kísérlet emiatt érdekes és több szempontból ígéretes volt, de még korai lenne kijelenteni, hogy megszületett az atlétika új szuperformátuma. A nemzeti mezek, a sztárok és a látvány jó alapot adhatnak, a nagy kérdés azonban az marad: megéri-e mindez azt az árat, amelyet a sportágnak fizetnie kell érte?
Nyitókép: Az összes győztes a budapesti világdöntő végén a Zsivotzky Gyula Nemzeti Atlétikai Központban (Fotó: MTI)
