A Kupuszinán 1950-ben született Silling Istvánt sokáig nyelvjárás- és néprajzkutatóként, művelődés- és kortörténészként, egyetemi tanárként ismertük és tartottuk számon. Mindaddig, amíg 1999-ben Útjaim című verseskötete, 2023-ban pedig Bácskai emlékezések című, Levéltáriádák alcímű első szépirodalmi prózakötete meg nem jelent.
Meglepetései tovább sorjáztak: 2024-ben már a Képek és szeretők című regénnyel jelentkezett. Leesett az állunk: az ismert néprajzkutató regényíróvá „avanzsál”? Ezt követte 2025-ben a Szobrok a polc alól című újabb regény, amelyről Újabb krimiírónk született? címmel írtam kritikát a Szempontba. Ráadásul az idén, 2026-ban Kallódó történetek címmel a Hét Nap a novelláskötetét jelentette meg!
Minden esztendőben újabb könyv, sőt: sorozatos műfajváltás?
A Kallódó történetek – Kanyó Ervin többszínű illusztrációival – tizenhárom történetet mesél el 125 oldalon.
Felfokozott kíváncsisággal fogtam az olvasásához. Kétszer olvastam végig. Először egy kis hiányérzettel, másodszor felfokozott bámulattal és elismeréssel.
Az első, amire felfigyeltem, a rengeteg felkutatott pontos adat: személy-, helység-, utca-, tér-, ház-, szobor-, üzletnév és egyebek. S mindezeknek a történelem és a rendszerváltozások következtében megváltozott újabb neve, megnevezése, helye, eltűnése és – nagy ritkán – szerencsés meglelése, rendeződése. Évszámok, megváltozott körülmények, beosztások, helyzetek. Mindezek a rutinos, lelkiismeretes gyűjtő és a kíváncsi, mindennek utánajáró, állandóan jegyzetelő szerző felbecsülhetetlen érdemei. Ugyanakkor az adatok ekkora tömege a novellákat nehézkessé, túlzsúfolttá, mássá teszi. Kevésbé novellaszerűvé. Valahogy nem mindig jut idő, alkalom, hely a szereplők érzelmi, gondolati, egyáltalán belső világának a feltárására, kidomborítására. Viszont az események, az állandóan változó történések megörökítése pótolhatatlan, értékes ismeretekhez juttatja az olvasót, olyan külső-belső történésekre, törésekre világít rá, amelyekhez egyébként talán nem jutna. Egy-egy reményteljesen induló, de kerékbe tört, hamvába holt életút lezárása után magatehetetlenségében legszívesebben felzokogna az ember. Tehát az író, ha kissé más módon is, mégis katartikus élményekhez juttatja olvasóit.
Sokszor nem jelöli, esetleg csak kezdőbetűkkel vagy utalásokkal, a szereplő vagy a helység nevét. Ez sokszor zavaró, feleslegesen (?) talányos. Máskor viszont utánaered egy-egy név akár évszázadokon átívelő változásainak, keveredésének. Például Náray Józsefnek a Narekból lett vezetéknevet még a nagyapja szerezte, akinek ősi keresztény felmenői az Oszmán Birodalom keleti területének pereméről egyre nyugatabbra vándorló kereskedők voltak. (…) Az örmény Argan Narek erre a vidékre költözött vaskereskedőnek. A családfő akkor magyarosította nevét Nárayra. Akad olyan Feri is, aki a változó határok folytán lesz hol Franjo, hol meg Franz.
A város nagy képe című történet a palánkai születésű Eisenhut Ferenc A zentai csata című, 1896 óta őrzött és féltett, a városi szóbeszéd szerint a háború idején bedeszkázott, máig minden rendszer által óvott és szeretett művének állít emléket. A 7 × 4 méteres, Münchenben elkészült művet a Dunán úsztatták le egészen Bezdánig, hogy onnan szekéren szállítsák a városba. Silling szerint a kép Zomborban csak egy kor politikai divatjának méretes képzőművészeti lecsapódása, hiszen a modern festőművészet akkor már merőben más utakat járt.
Mennyi érték elhamvadása, enyészetbe veszése! Szívbe markoló például a Füstbe ment rajzok című novellában a képzőművészeti alkotások lelketlen elpusztítása. A fővárosi jussolókat csak a pénz érdekelte. „Csupán a sokszobás, üvegezett házért szerettek volna jó pénzt kapni, s a nénjükre gondot viselő doktornőt mielőbb elfelejteni.” Élettársa, az autodidakta, de tehetséges festő skiccei, rajzai mind a cserépkályhában végezték. „A kályhában még égtek az apró grafikák, füstbe mentek, szálltak a magasba, nehogy bárki is felhasználhassa őket ebben a kisvárosban. Aki nem itteni emberként ismerte akár a művészt, akár annak ihletet adó, megörökített környezetét, az nem tudta, hogy egy világot éget most el, egy fél évszázadot enged ki maradéktalanul a kéményen, visszavonhatatlanul dob a semmibe. Háborúkat, határokat, területeket, szülőföldeket, hazát és házat, erdőt, folyót, virágot, szerelmet, nyelvet és kultúrát. Majd elégedetten visszamegy a nyüzsgő fővárosba, itt hagyva a füstté vált, milliónyi ceruzavonásból alkotott vidéki művészetet.”
Az órásmester című írás is több mint novella: történelem. Csonka Péter piros arcú felesége Zeller, született (Zwiebel) Irma, akinek apja sváb, anyja bunyevác származású volt. Silling híven adja vissza nevekben, szokásokban, hagyományleírásokban is vidékünk mindenben annyira „kevert”, annyira sokfelől összeverbuvált lakosainak életét ebben az alkotásában. Leírja például Csonka Péter körülmények okozta fokozatos átképzéseit. Miképpen áll át a faliórák javításáról a lassan divatba jövő „vekkerek”, majd a karórák javítására, s amikor fél faluja leég, az apatini Insa nevű gyárba szegődik. „Az új időszámításban az Insa gyár felszerelését mindenestül Zimonyba szállították. Nem volt ez az egyetlen eset, amikor az új ország északi részét képező korábbi vagyont, gyárat, ipari létesítményt központi rendeletre a Dunától délebbre hurcolták, egészen a Száva alá. Így lett az apatini óraművekből is az Insa Zemun cég. Csonka Péter pedig állás nélkül maradt, hiszen a munkásokat már nem vitték magukkal. A műszerész egyik napról a másikra alkalmi munkás lett, napszámos.” A házukból is menniük kellett, mert a szomszédjukba már beköltözött líkai telepesek azt a fiuknak követelték. Holmijukat egy szállítókocsira gyömöszölték A feltekert szőnyegek, a csillár és annyi más sem fért már fel. Három deszkarámás fényképet mégis nekik adtak nagylelkűen „ajándékba”. A szomszéd magyar faluba költöztek egy vályogházba. Minden lehetőt eladtak. A három képet is, amelyekről ők sem tudták, a vevők sem, hogy a képek háta mögé papírral leragasztva Raichle Ferenc építészterveit rejtették. Csak egy, a múzeumba sokat járó író ismerte fel, hogy azok a szomszéd város legszebb épületének, az apatini városházának a tervei, méghozzá több változatban. „Az építész nevét is ismerte, Raichle Ferenc volt, aki a legszebb szabadkai palotát építette magának 1904-ben. A tervek nem maradtak a múzeumban. A fekete kabátos férfi nagy reményekkel vitte haza őket, majd fölkereste az apatini városházán az egyik újonnan kinevezett kulturális referenst. Annak pillanatnyilag legfőbb dolga a líkai tánccsoport megalakítása volt, hogy az ideérkezésük évfordulójára bemutathassák őshazájuk táncait, kólóit. A rajzokra pillantott, íróasztala fiókjába dobta őket, akár a sutba, a tulajdonost pedig hangos szóval, mérgesen kiebrudalta irodájából. A megszeppent tulajdonos tiltakozott néhány tisztviselőnél, míg végül a rendőrség el nem vitte. Weibl Árpád soha többet nem látta viszont képeit. Azok szőrén-szálán eltűntek a városháza süllyesztőjében.”
Silling István ebben a kötetében is szívügyének érzi a festők sorsának és műveinek bemutatását. Ilyen A város festői című novella, amelyben a meg nem nevezett város három festőjének életútját és művészetének alakulását festi meg empatikusan és érzékletesen. Közben látványosan, élvezetesen örökíti meg egy korabeli jól szituált úriember házának enteriőrjét, felsorolva sok korhű bútordarabot is. Az első festő H. Ludwig, akit jól kereső kelmefestő műhelyt fenntartó édesapja a fővárosi akadémián taníttat, de akinek hiába figyelnek fel nagy kézügyességére az egyetem tanárai, „az ifjabbik Ludwigot nem a formák, hanem a színek világa vonzotta jobban, s hamar otthagyta a szóbeszéd szerint a sáros anyagot, a gölöncsérséget. Fehér munkaköpenyben szerette magát látni, amint az általa jól ismert és kedvelt alföldi tájat festi az immár haldokló posztimpresszionista stílusban.” Sokáig sikeres. Becsülik, bekerül a legjobb társaságokba, gyakoriak a megrendelései, amikor azonban a városba kerül egy másik festő, a haladó nyugati irányzatok képviselője, annak bátor expresszionizmusa, harsány színhasználata, absztrakt ábrázolásmódja és párizsi kiállítási sikerei elhomályosítják Ludwigot. A harmadik F. S., az egyre sikeresebb címfestő és keresetté váló arcképfestő, aki fiatal felesége kérésére saját házukat is egyre érdekesebbé dekorálja. Sok csodálója, megrendelője akad. Már festőtanoncokat is alkalmaz egyre nagyobb megrendelésihez, festőiskolát nyit, sőt dúsgazdagon megalapítja a városi mezőgazdasági középiskolát is. Gyermektelen s szép felesége, Karolina szexuális elhanyagoltságában a festőtanoncokkal a ház filagóriájában csalja. „Amikor a 20. század közepi magyar területi visszafoglalásnak befellegzett, az új partizánhatalom háborús bűnösként, a »megszállottakkal való együttműködésért« F. S.-t és Karolina asszonyt is kivégzi.”
A festő tanár című novella kész kalandtörténet. Hőse Pesten diplomázik, megjárja Nagybányát is. A megyeszékhely gimnáziumában tanárkodik. A Bajai út elején lakik albérletben. A karmelita barátok hatalmas kolostorában kap műtermet. Modelljei a város szegényházából kerülnek ki, mert kevés a pénze. Színházba azonban rendszeresen eljár. Szerelme, Sándor Béla főispán leánykája a számára – tehetsége ellenére, amelynek néhány remekét be is mutatja imádottjának – persze elérhetetlen. Portrékat is fest, megrendelésre és saját kedvtelésre is. Legtöbb művét jobb híján a kolostorban „tárolja”. A háború végeztével el akarja hagyni a várost, de a gimnázium nem engedi. Hogy tanár maradhasson, vizsgáznia kellene szerb nyelvből, sőt hűségesküt tennie az új államra. Ezt már nem tudja vállalni. Bezdánnál átszökik a Dunán Baranyába. Mivel az is megszállt terület, faluról falura vándorol, majd átszökik az újonnan létesült államhatáron. Egy Szekszárd környéki pap fogadja be, s pénzt ad neki, hogy vonaton szülővárosába kerüljön. „Amikor hazaért, csak néhány itt készült kép maradt a táskájában. Azok most a szomorú zombori évek tanúságtevői. Zomborban a festő tanárt elfelejtették. A kolostort a szerb hatalom vette magához. Az ott maradt könyvek és képek kikerültek az udvarra, a szemétbe. A festő itteni akvarelljei így végezték. Hogy a városban maradt-e tőle valamely családnál egy-két arckép, arról még a teljes várost felölelő egyetemi kutatás sem tudott meg semmit. Szegényebb lett a városunk. Így hozta a történelem.”
Végezetül a Nyomorgó festő című kötetzáró műből idézünk, amely élesen világítja meg a kor egyes festőinek csöppet sem rózsás helyzetét: „A régi festmények után kutató gyűjtő vagy műbarát, bárhol is jár, feltétlenül megkeresi a város régiségpiacát, illetve ahogy nálunk mondják, az ócskapiacot. Sosem lehet tudni, hol és mikor bukkan fel egy-egy kallódó, esetleg ismeretlen kép akár egy jó nevű festőtől is. Találtak már így Zomborban korai Konjović-képet, az újvidéki piacon pedig egy tucat Hangya-rajzot. Akadt már Zomborban is, a Zmaj utca sarkán Balázs G. Árpád-monotípia, a sikerültebbek közül való. És ugyanezen a zombori, a maga helyét állandóan változtató ócskapiacon napvilágra került egy teljesen elfelejtett zombori festőművész, Barak József két olajfestménye is a múlt század legvégéről. Kisebb méretű tájképek, nem a legjobbak, talán nem is a jók közül valók voltak. Az érdeklődő persze minden képhez lehajol. Így történt ezekkel is, és a szignó olvastán sejlett fel valami a kincseket kereső emlékezetében: hallott, olvasott már erről a névről. De vajon kitől? Hol? Leellenőrizte a lexikonokat. Nem ott. Képzőművészeti vonatkozású jegyzetei között találta meg a zombori Bácska című újságból kimásolt hírt, melynek címe: Nyomorgó festő, és 1903. május 29-én jelent meg. Így szólt: »Barak József zombori arcképfestő, ki úgy fénykép, mint természet után mindenféle kivitelben hű és gondos arcképeket készít, egy idő óta minden munka nélkül maradt, úgyhogy most a legnagyobb nyomorban él városunkban. Akiknek ilyennemű szükségletük van és egy törekvő, tehetséges fiatalembert támogatni akarnak, forduljanak hozzá. Címe: Takáts utca 267. szám.« Eddig a cikk. Hajdan egy jószívű újságíró sajnálhatta meg szegény festőnket, akiről semmi adatot sem tudunk. A század elején fiatal ember volt. Kinél tanult? Tanult-e egyáltalán valamely főiskolán? Hová vetette a sors? Meddig élt? A hetente háromszor megjelenő lapban a hír után, reméljük, akadt néhány megrendelője, hiszen Zombor mindig el tudott tartani néhány festőt a maga polgári és egyházi megrendeléseivel. Képzőművészeti hagyománya óriási ennek a városnak. És csodák csodájára a zombori múzeumban még őriznek egy közepes nagyságú portrét az említett Barak Józsefről, melyet 1913-ban festett. Tehát a felhívás után tíz évvel, ami azt is jelenti, hogy a művész a városunkban maradt. Bizonyára idevalósi is lehetett.”
A Kallódó történetek vajdasági irodalmunk újabb értékes, sajátos olvasmánya. Sokat megtudhatunk belőle közelmúltunk kíméletlen őszinteséggel ábrázolt forrongó éveiről, s abban különösen sokat Silling István legkedvesebb tárgyköréről, a festészetről.
Nyitókép: Hét Nap
