Határjáró

(…) az elherdált
rét bűbájos harmata hűti a
lüktető szem lázát,
a bennszülött imája-átka
lángol, – baljós máglya a
táj. (…)

Koncz István: Kanizsai tájkép

A járási legelőt kettészelő aszfaltos úton félreállok az autóval, hogy jobban szemügyre vegyem a csatornán túl legelő gulyát. Velebit alatt vagyok, de mivel a jószágok a falutól balra, az öntözőcsatornán túli füves pusztán járnak, nem tudom eldönteni, hogy ki vagy kik a tulajdonosok.

Lehetnek falusi gazdáé a vörös-tarka jószágok, de az sem kizárt, hogy a Lupuj sorról hajtották őket a most még kövér, májusi legelőre. Visszaülök a járműbe, és egy vargabetűt téve a telepesfalu irányába folytatom az utat. Valójában csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi változott az utóbbi időben a füves puszta világában.

Jó húsz éve is elmúlt már, hogy tervszerűen kutattam a vidék tanyás gazdálkodását. Akkor kölcsönkapott Fítyóval közlekedtem, vastag porfelhőt kavarva a tanyák közötti dűlőutakon. Az okkersárga, bogárhátú kisautó jól szolgált, bár volt, hogy egy-egy vérmesebb négylábú nem engedett kiszállni belőle. Olyankor várnom kellett, hogy valaki a tanyaházból kiszóljon…

Míg ezt végiggondolom, az elágazáshoz érek, így el kell döntenem, merre tovább. Mert, csakúgy mint a nótában: két út van előttem! Ha jobbra fordulok, Orom felé jutok, ám most balra tartok. Tehát Oromhegyesnek veszem az irányt. A búzával és kukoricával bevetett táblák szegélyezte úton alig van forgalom. A tanyasor és a falu is csendes. Az iskolát elhagyva, a part alatt megállok, hogy szemügyre vegyem a fából faragott Szent Vendelt. Milyen érdekes, hogy az állattartással foglalkozó lakosság korábban nem állított szobrot a védőszent tiszteletére. Egy nyári faragótábor kellett ahhoz, hogy szakrális kisemlék őrködjön a jószágok és gazdáik felett!

Jobbra fordulok. A betonutat csakhamar cseréppel felszórt, itt-ott már poros útszakasz váltja. Megállok. Vályogvető nyomát keresem. Még most is akad, aki ily módon csempészi otthonába a föld hűvösét. Vályogtéglákat most nem, de -gödröt többet is találok.

A Járás Adorján és Oromhegyes közé ékelődő csücskének felső részén vagyok. A látóhatár peremét sötétzöld erdősáv húzza alá. Nagyjából a táv felénél szürke aszfaltcsík vágja ketté a legelő és a szántóföldek találkozási pontját. Valaha kettős határvonal volt ez a pont, hiszen az országúttal párhuzamosan, annak bal, majd jobb oldalán futott a vasút, ami, kitérővel ugyan, de Szegedtől egészen Újvidékig nyúlt. Fontos szerepet töltött be a vidék életében. Olyan volt, akár egy gazdasági köldökzsinór. A múlt idő használata azt jelenti, hogy már nincs meg a vaspálya. Pár éve felszedték.

A közút forgalmas. Messziről aprónak tűnő járművek haladnak rajta a két város, Magyarkanizsa és Zenta között. Egy darabig figyelem a néma képet, mert a távolság miatt a gépek zúgása nem ér el hozzám. Aztán, érdekes mód, hiányérzetem támad. A legelő déli peremén egy tanyaépület sziluettjét keresem.

Tétován visszaindulok a faluba, hogy néhány érthetetlen hajtűkanyar után a kereszteződésben Zenta felé fordulva megkeressem a tanyát.

Ami közel van, néhány száz méter csupán a bejáró, rá is fordulok, amikor meglátom a tető nélkül árválkodó falakat. Már az ajtók, ablakok sincsenek a helyükön. Elbontottak és elhordtak minden használhatót.

Gyalog megyek, az egykori tanyaudvaron az égnek meredező épületfalak felé közelítek. Szomorúan nyugtázom a végítéletszerű pusztulást. A pingált szobák vedlő rózsaszínje egy szeles tavaszi napot juttat eszembe, azt, amikor belefogtunk a munkába! Amikor a gazda, Zsoldos József behívott, hogy okvetetlenkedő kérdéseimre egy kávé mellett adjon kielégítően részletes válaszokat. Pedig hát éppen kukoricát készült vetni 2001. április 27-én. A traktorához kapcsolt, egykor ló vontatta vetőgép masinástul az udvar közepén állt. Aznap ott is maradt, mert nagy-nagy türelemmel nekem mesélt a gazdálkodás fortélyairól. Aztán pedig, felüdülésképpen, a mindennapi életről is szót ejtett: „No eztet hallgassa mëg!” felkiáltással sorjáztak történetei. Olyanok, melyek szívmelengető közelségbe hoztak egy addigra már a mindennapok gyakorlatából rég kihullott világot.

Bárány

Némi kávékortyoló csend ült közénk, majd kicsit körülményesen, messziről indította a történetet. Talán azért tette, hogy minden érthető legyen?!

„Amit mostan mondok, az ennek a ’32-’33-ba’ épült tanyának a közelibe törtínt, mert a Bácska ezek szerint jó bë vót építve vasútta’. Ugye, ērű is itt a vasút. A Tisza tülletrű is, de emērű, a Duna felű is itt a vasút, nem olyan messzire.”

Így aztán – gondoltam én – a járásszéli tanyavilág csendjét az autóforgalom előtt mindössze a kanizsai szárnyvonalon közlekedő apró gőzösök verték fel, napjában többször is, sistergő dohogásukkal. A harmincas években a királyi Jugoszlávia vasúti közlekedése még mindig emlékeztetett a nagy háború előtti világra. Talán azért, mert a korábban helyi érdekű vaspályán a MÁV-tól háborús jóvátételként rekvirált gördülő eszközökön maradtak itt-ott régi, gyártói jelzések…

A vonatok Horgoson át Szabadkáig meg Zentán, Óbecsén keresztül Újvidékig közlekedtek. Többnyire egy teher- és egy személyszállító vagonból összeállított szerelvény, amelyet mégis Sztára Kanyizsán kapcsoltak össze, hiszen a kompozíció a téglagyár szállítási igényeit is kiszolgálta. Így aztán arra is volt példa, főként piaci napok idején, hogy három vagon kattogott a Tisza menti vaspályán Kanizsáról Zentára vagy éppen fordítva. Az utasok közül volt, aki a járásbíróságra vagy a kórházba igyekezett, de a többség a város piacára tartott, pénzelni valamicskét a konyhára.

A tanyavilág asszonyai kosarakban szállították az eladó portékát. A hajnali vonattal mentek, és a délutánival zötyögtek hazafelé.

„Abba az időbe – mondtam má’ – anyám nagyon szeretëtt piacot állni. Vittük Kanizsára, Zentára, Szabadkára a portékát. Ugye akkó itt vót az állomás nem egész ëgy kilaméterre hozzánk, és akkó ez vitt, meddig akartuk. ’41-tű ’44-ig jártunk, hát akkó jártunk Szëgedre is.”

Így aztán egy piaci napon a párás derengésben a felsőhegyi – akkor éppen Uzunovityevónak hívták – állomáson szabályos tömeg várta a Szabadkára tartó vicinálist. Noha élő állatot csak tehervagonban, pótdíj ellenében lehetett volna szállítani, az asszonyok zöme mégis inkább kosárban letakarva, pad alá rejtve, élő szárnyast vitt eladásra.

Tudták ezt a kondukterok is, akik, ha nem jött ellenőr, szemet hunytak az apróbb szabálytalanságok felett. Ezért pár tojást vagy egy kis szűzdohányt kaptak néha-néha.

Ám megesett, hogy nagyobb jószágot is orozva szállítottak, vagy legalábbis megpróbálkoztak vele. Zsoldosné is gondolt egy merészet, és báránnyal vágott neki az utazásnak. Biztos vevője volt rá a szabadkai piacon.

Beállt hát az utazók közé. Gyermekei jobbról meg balról a szoknyája szélét fogták, ő pedig maga elé vette az apró jószágot, amely egy nagy vesszőgarabolyból pislogott a világra. Felszálláskor a kötényével takarta, így ügyesen bejutottak a vagonba, ahol az ablak mellé telepedtek. A szopós állat mocorgott, de olyankor Zsoldosné a mutatóujját a szájába dugta, amitől az hamar megnyugodott. Zimonics előtt egy nagyobb nyáj vágott át a síneken, ezért a mozdony fütyült és fékezett. Lett is nagy riadalom. A bárány meg hangosan bégetett.

„Gyün a kalauz, bőg a bárány, aszondja a kalauz, aki a jegyëket ellenőrzi, hogy kinek van báránya? Aszongya anyám: Mé’, hát éppen itt legëlt ëgy birkafalka a vasút szélin, annak bőgött a báránya!

Szërëncséje lett anyámnak, hogy nem bőgött még ëggyet a bárány, mer’ akkó büntettek vóna bennünket!”

E’ kék menni

A közlekedés néha igencsak próbára tette a tanyaiakat. A kiadós őszi esők meg a téli zimankó sokszor áldatlan útviszonyokat eredményezett. Csak az kerekedett fel, akinek halaszthatatlan intéznivalója volt. Valami hasonló történetet mesélt vendéglátóm. Az utazás célja már rég a feledés homályába veszett, nem úgy a körülmények:

„Anyám mësélte az esetöt, de úgy higgye el, ez olyan igaz, ahogy mink itten ülünk. Hát ez öregapámmal mëg öreganyámmal törtínt. Azok még arrébb laktak, Tóthfalu felé. Azt mondták, hogy olyan messze vót a vasúthó a tanya, hogy a vonat fütyülés së hallatszott oda. És akkó hát ësött a hó. Hát el kék má’ mënni, má’ mind öreganyámat vagy a dédöreganyámat – melyik vót pontosan má’ nem tudom – el köll vinni az állomásra. – No, gyere, mama, mer’ nem mënnek az ökrök, së csapás, së sëmmi. – Képzelje el: a hófúvás bëtakarta az utat! – Hát vezesd az ökröket. – Hát vezette is, jó darabon ëlvezette, apám mondásábú tudom én eztet. Egyszer csak azt mondja a mama, hogy hát jó van, hékás – mer abban az időbe’ nem tëgëzték lë a férfi személyzetët, má’ az asszonyi népsíg. – Jó van, hékás, visszamëhet kë! – Nem, aszongya, maj’ viszlek még ëgy kicsit.

Képzelje: ő mén az ökrök előtt, a bácsi mëg, a dédapám, a bakon! Hát egy darabon elmëntek, megin’ csak, akkó mán elérték az Orompartot, úgy, hogy látni az állomást. De az még azé 4-5 kilaméterre. – Mënnyík kend vissza – mondja a mama. Aszongya nëki a tata: – Nem, hékás, még viszlek!

No, hát addig-addig, hogy nem tudom, hogy lëtt víge a mesének! Hát ilyenëk vótak akkor…”

A sokszor elmondott, családon belül jól ismert történeten ismét mindannyian nevettünk ott a konyhában.

Tanya, család, gyerekek

A sorjázó képek mindegyike valamilyen módon a családi életet, a tanyai létet mutatja. A mesélő ily módon értelmezi, magyarázza a kort és az akkori életvezetési gyakorlatot. Beavat. Apró, ám fontos dolgokról beszél:

„A másik, hát most elugrunk olyan 30 évet úgy, hogy megnősültem, hát ketten lëttünk a felesígemmē, ez vót a kezdet. Utána itten ugyë, hát a testvérsíg, a lánytestvérëm, mivelhogy mondtam, négy lánytestvírem vót, mëg az anyám. Azt mondta, hogy fiam, hát úgy szeretném, hogy ez a tanya a tied maradna.

Mëg hát építëttük azt a részt, arra lënt az mán vót mëg, de eztet – ahol a beszélgetés zajlott – akkó építettük. ’54-be, ’53-ba mënt ë’ a fiatalabbik húgom, férjhez mënt, és akkó ’54-be fővertük a falat, hát akkó ez mëgint az én belesegítésëm vót.

Az vót a régi tanya, azt építették a szüleim ’34-be. Ezt ’53-ba építettük. Hát ilyen kétszobás lakás lëtt. Úgy is lëtt ez tervezve, hogy az anyám itt is maradt. 18 éven körösztű velem vót.

Hát nekem ennyibű vót ëgy jó szerencsém, hogy sosë kellett rëttëgnem attú, hogy mit csinál a gyerök otthon. Vagy a gyerökök, mer’ hát az öreganyjuk itt maradt velük, és hát, ha más nem, annyira gondot viselt rájuk, hogy vótak ēre a tanya körű ilyen agácafák. Hát odatámasztott szegíny jó anyám egy kétlábú létrát. És akkó azon lë-fő járká’t, naponta ki tudja hányszó. Mer ēre lëntebb ilyen kaszáló, legelő vót abba az időbe. Ott játszottak a gyerëkëk. Mër a nénémnek is vót két családja, a húgaimnak is, az egyiknek kettő vót, a másiknak három. De hát mikó ezëk a szabad idők vótak, iskolaszünetëk, akkó ez mind itt vót!

Az én felesígem 14-őnknek terítëtt egycörre enni. Ebbe’ a helysígbe.”

A tanyagazda a fent idézett történethez is hozzákapcsolt egy közösségi szocializációs példát:

„Az én családom is ugyë, a lánytestvéreimnek idősebb vót a családjuk, oszt akkó úgy szokták mëg, hogy Boris ángyi. Felesígëmet Boris ángyinak hí’ták. Akkó az én családom is mind azt mondta, hogy Boris ángyi! Úgy hí’ták az anyjukat!

A húgomnak a fia itt vót évën körösztű, nem látta a szüleit. És akkó gyütt az apja meg az anyja. Kérdöztem is tűle direkt: hát akkó kicsoda ez? Hát a Bandi sógor! Hát édösapád kicsoda akkó? Hát én cse tudom! Így válaszót a gyerök. Kicsike vót, hát így felë’t ugyë, më’ így szokta mëg.”

A két vagy több család a gazda szóhasználatában a gyermekek számát jelöli. A közbeszédben még napjainkban is általános gyakorlat, ahogyan az is megszokott, hogy aki gyerekről beszél, az fiút ért alatta.

 Nyomok

A Bácska keleti peremén autózva gyakran megállok a nyár végi kopárságban. Azért, hogy lássam, a nap mint égeti fel lassan az emberi jelenlét nyomait. Mert valljuk be: sivatagosodik az egykor gazdag vidék. Sivatagosodik, hiszen a vizeket lecsapoltuk, a gyepet feltörtük, a folyókanyarokat átvágtuk… Paradoxonnak tűnik, mégis igaz: amivel a szikkasztó hőség nem végez, azt a ritkásan hulló csapadék oldja, mossa újra földkupaccá.

Nézem a megfolyt sárcsíkokat, olyanok, akár az arcon elmosódott smink… Mintha az elmúlásban önmaguk emlékét siratnák a maradványok. Mindeközben a fák és bokrok lassan az egykori konyhába, lakószobába érnek. Csenevész lombjuk itt-ott már elrejti a néhai élet mementójaként még álló falakat. Az elemek és a természet lassan birtokba veszi jussát.

A vakító fényben lobogva feloldódnak a kontúrok. Ahogy távolodom, a délibáb valószerűtlenül lebegővé változtatja a képet. Akár egy lassan kontúrjait vesztett régi fotó, olyan a déli homályba vesző Járás csücskének világa. Végül minden egybeolvad a látóhatár csíkjában. Az emberi szálláshely nyomai belevesznek a tájba, feloldódnak a múló időben. Egy jobbkanyar, és mindent eltakar a zörgősre száradt kukoricatábla. Mögöttem marad a tanyarom… Mindez lüktetve ég bele az emlékezetbe s fényképezőgép lencséjén át a memóriakártyába is. Ám elég egy rossz mozdulat, s a rejtélyes pixelek elszállnak, mert ilyen a digitális világ. Marad csupán a versbe zárt, máglyaként lobogó táj.