A második világháború idején, amikor bevonult a magyar hadsereg (1941. április), és megszállta Bácskát, Adorjánon is állomásoztattak bizonyos számú honvédet. Zsoldos Lajos (1933) még tízéves sem volt, de ma is élénken emlékszik rá, hogy az ő családi házukban is elszállásoltak több magyar honvédet. Minden honvédhez tartoztak zsidó munkaszolgálatosok, akikkel a falu határában a magyar hadsereg elől jó időben visszavonult szerb katonaság által hátrahagyott tankcsapdákat, sáncokat, lövészárkokat töltették be. A betonbunkerokat felrobbantották és a zsidókkal szedették ki belőlük a vasat.
– Adorjántól északra nagyjából kelet nyugati irányba a gátőrtől a kövesútig a réten keresztül volt végig kihúzva tüskésdrótakadály. Árkokat ástak tankcsapdának, bunkerokat építettek. Még mielőtt a szerb katonaság visszavonult, a háborús veszélyre való tekintettel kiadták parancsba, hogy minden háznál óvóhelyet kell ásni a családtagok számára, de akkorát, hogy tartalék élelem, ivóvíz és elférjen benne.
Akkorát ásott apám, olyan mély fedett gödröt, amibe belefért a féderes kocsi, vashordókba volt bekészítve búza. A háborús védelmi készültség része volt, jöttek ellenőrizni, hogy minden háznál megcsinálták-e az óvóhelyet. A faluban összefogtak az emberek, és kocsival, lóval lehordták a kiásott földet a part alá.
A házunkba bekvártélyozott honvédek mindegyikéhez 8-10 zsidó férfi volt beosztva munkaszolgálatra. A zsidók is házaknál voltak elszállásolva a faluban. Utóbb azután elvitték őket, nem tudjuk, mi lett a sorsuk. A honvédek fél évig voltak nálunk, volt, aki később levélben jelentkezett a keleti frontról.
A katonák nálunk segítettek apámnak dolgozni. Kilencéves voltam, kilencen voltak a honvédek, a tizedik én voltam. Vasárnap mentem velük misére, vittek midenfelé, kivéve, amikor a falun kívül dolgoztak. Itt volt a konyhájuk az utca túloldalán, minden este mentek vacsorára, osztották nekik az élelmet. Sokszor velük tartottam, nekem ízlett a katonakoszt. Anyám, hogy viszonozza az én etetésemet, vasárnaponként megkínálta őket egy tányér süteménnyel.
Emlékszem egy érdekes jelenetre. A katonák alsóneműjét a sánta Kata mosta, ő volt megfogadva erre a munkára. Megtudták, hogy mikor van a születésnapja. Itt nálunk, ahol most is lakunk, a házunk folyosóján, amikor a Kata hozta a bakáknak a tiszta alsót, körbefogták és elénekelték neki a Zöld a kukorica Kati kezdetű nótát.
Sánta Kata zokogott a meghatódottságtól, öreglány volt, őt soha senki fel nem köszöntötte, örült, hogy valaki gondolt rá a születésnapján.
„Apám, anyám, nagynéném, a nővérem és én leventesapkában fél tucat magyar honvéd katona társaságában”
JÁMBOR BIVALYOK
– Családunknak nem származott hátránya a katonaság jelenlétéből, ugyanúgy műveltük a földeket, akkoriban még bivalyokkal szántottunk. Alig voltam még tízéves, de már rám bízták a jámbor állatokat. Apám „megborozdolt”, egyet kerül a bivalyokkal, azután a barázda vezetett, hogy lássam, hol kell szántani, nehogy átmenjek a szomszéd parcellájába. Sokat mérgelődtem, hogy nem tudtak valami ülésfélét szerelni az ekére, hogy ne kellett volna egész nap az eke után baktatni. Sok kerülő volt, forgolódás a föld végén. Bivalyokkal reggeltől esti, egész nap megtartott egy láncot felszántani. Amikor apám vásárolt kétvasú ekét, ennek nagyon megörültem. Haladósabb volt kétvasú ekével szántani, a bivalyok bírták húzni, fele annyit kellett gyalogolni az eke után, mint korábban. Egy nap alatt akár két láncot is fel tudtunk törni kétvasú ekével.
Annak idején cséplőgép járta a falut, hogy elcsépelje a gazdák búzáját. Egy alkalommal akkora eső esett, hogy a vaskerekű tüzesgép nem bírta kihúzni a cséplőgépet. Bivalyokat fogtak elébe, azok nekiveselkedtek, már szinte térdeltek, de addig erőlködtek, mígnem kihúzták a cséplőgépet az utcára, a kocsiútra, ahol már a körmös traktor (hátsó kerekén nagy vaskörmök voltak) el tudta vontatni a következő gazdához.
Nagyon erős, de jámbor, szófogadó állatok voltak, apám szerette őket, nem volt velük gond, letört egy cső kukoricát, odament melléjük, szájukba nyomta. A magyarok ideje alatt apám elgondolta, hogy eladja a két nagy bivalyt, és helyettük Erdélyből hozat négy bivalyborjút. Akkoriban onnan lehetett beszerezni bivalyokat. Anyám egyre könyörgött, ne adja el őket, jó szándékú jószágok, nem volt velük sosem semmi baj.
Apám csak eladta a két bivalyunkat, de már nem volt érkezése bivalyborjúkat venni. Bejöttek az oroszok, a partizánok. Nem tudott elutazni bivalyborjút venni. A pénzünk, a pengő elvesztette az értékét, a végén a két bivaly ára két kismalacot ért. Anyám majd megette mérgében. Így maradtunk bivalyok nélkül.
Volt egy idős lovunk, a Gidra. Kilencéves voltam, amikor apám rám bízta, hogy egyedül hajtsam a lovat. Gidra tudta a járást az ugarban, amikor odaértünk a földünkhöz, már kanyarodott is be, nem is kellett irányítani.
Igen jámbor állat a bivaly (Fotó: Gergely József felvétele)
A CSUMÁVAL BAJ VAN
– Annak idején sokat bajlódtunk a kukoricacsumával. Aratáskor a kaszás nagy ellensége volta vetésben maradt előző évi kukoricacsuma. A kasza hegye bele-bele akad, meg kellett állni és lerángatni a kasza hegyére szúródott csumát, ami időveszteség és erőpazarlás volt. Ha csumás volt a vetés, tíz centivel nagyobbra kellett hagyni a búzatarlót. A gazdák kiadták szedni a csumát. Voltak, akik kiszedték a csumát a fiatal vetésből, vagy még ősszel vetés előtt a földről begyűjtötték. Ennek fejébe elmehettek részesnek, részaratónak felfogadta őket a búza gazdája. A csumát tüzelésre, fűtésre, főzésre használták.
Kukoricaszedés után a bivalyokkal, lovakkal megszántott parcellán a szántás tetején ott maradt a kukoricacsuma, az eke nem tudta lefordítani.
– Idővel kitaláltam, hogy lehetne lefordítani a kukoricacsumát szántáskor. A lóvontatású eke elé a kováccsal csináltattam egy előhántolót, olyasmit, mint egy kis eke, amit a csoroszlya helyére rögzítettem az ekén. Szántás közben hántoló kifordította a földből a csumát, és leborította a barázdafenékre. Az eke ráfordította a földet, és nem maradt a szántás tetején a csuma.
Más módszerrel is meg tudtunk szabadulni tőle: kukoricatörés után a szárat nem hagyományos szárvágóval vágtuk ki, hanem készítettünk egy rövid nyélű, jól megélezett kis kapát. Evvel a szerszámmal majdnem tövestől ki tudtuk vágni a kukorica szárát.
KASZAKALAPÁLÁS
– Aratáskor meg kellett időnként kalapálni a kasza élét. Ehhez a kaszát a nyélhez szorító vaséket ki kellett ütni, hogy le tudjuk venni a kaszát, és megkalapálni a kis üllőn. Az öregek figyelmeztettek, hogy vigyázzunk az ékre, mert ha beesik egy repedésbe, kivenni már nem lehet.
Szénakaszálás alkalmával naponta kétszer is meg kellett kalapálni, élesíteni a kaszát, mert hamarabb kicsorbult az éle. Lucerna meg búza kaszálásakor egy nap egyszer is elegendő volt megkalapálni. Az a mondás járta, hogy verd meg te inkább, mint az verjen meg téged.
Egy évben voltam marokverő, de szívesebben kaszáltam, az nekem könnyebb volt. Még aratóversenyen is voltunk Felsőhegyen. Búzába kötöttük a kévét, de ma már rövid a szára, nem lehet vele nagyobb kévét bekötni. Rendre vágják a búzát, de a marokverő a földről nehezebben tudja felszedni. Én az álló búzára takartam, úgy állítottam be a kasza takaróját. A talpon álló búzára fektetett rendet könnyebb kévébe szedni.
Paprikaszedés a falu határában
PAPRIKATERMESZTÉS
– Amikor 1958-ban 25 évesen megnősültem, kanizsai parókia földjén a falu határában a cigánytelepnél már volt artézi kút. Ebből a területből a kút körül béreltünk fél-egy holdat, hogy öntözni tudjuk a zöldségféléket. Paradicsompaprikát, keszthelyi meg egyéb paprikafajtákat termesztettünk. Jó ára volt akkor, a ’60-as évek elején, egy paprika árán tudtunk venni a téglagyárban egy téglát. A paprikából építettük a fiamnak is házat itt a végünkben, meg ezt a házat, ahol most is lakunk. Dohányt is termeltünk félláncon. Kijött a finánc, megolvasta a dohánybokrokat, annak alapján kiszámolták, mennyi dohányt kell átadni.
Voltak, akik dinnye- és paprikamagot hoztak be Magyarországról, Olaszországból, ahol csak hozzá lehetett jutni a jó fajtákhoz, onnan szereztük be. Később már lehetőségünk volt saját parcellán kutat fúratni. Másfél lánc nagyságú földterület közepére fúrattam artézi kutat. Félhold paprikát ültettünk, minden évben más-más helyre. Melegágyban neveltük a palántát, sokat kellett dolgozni, de jövedelmező volt. A ’70-es években már javában folyt a gépesítés, vettünk négysoros paprikaültetőt, amit traktor húzott.
Kanizsán a Lecsóban voltunk szerződve paprikatermesztésre, átvették a termést nagyban. Egyszer ide vittük ki az adorjáni vasútállomásra a paprikát átadni. Vagonba raktuk, és úgy szállították tovább Kanizsára. Két-három nap múlva visszaküldték, hogy begyulladt, megromlott a paprika. Egy adorjáni földjén szórták szét a rohadt paprikát. Szerencsére nekünk kifizették az átadott mennyiséget.
Volt mindig fűszerpaprikánk és dohányunk, meg cukorrépát is termesztettünk.
Rendszeresen piacoztunk. Vettem fél lánc föld áráért egy JAWA motorkerékpárt, felpakoltam három zsák paprikát, és irány a piac, Zentára, Adára, Törökkanizsára kompon át. Később lehetőség nyílt Wartburg karaván gépkocsi beszerzésére, autóval már távolabbi piacokra is eljutottunk, Szabadkára, Nagykikindára. Az egyszerű, igénytelen kétütemű keletnémet autó nagy raktérrel rendelkezett, ami a portéka szállítására nagyon megfelelt. Felsőhegyi bosztányosokkal, Boros Sanyival, Gere Palival és másokkal is együtt árultam a paprikát és egyéb zöldségféléket a kanizsai piacon emlékezett vissza Lajos bácsi.
Lajos fess legénykorában
Nyitókép: Zsoldos Lajos (Fotó: Gergely József)
