Guy Ritchie rendezőt az utóbbi években még a rajongói is elengedték. A gengszterek világát egyedien, humorosan és átfogóan bemutató brit filmes az utóbbi években elhagyta a szerzőiséget, és elkezdett egyszernézős akciófilmeket gyártani. Igen, gyártani, nem alkotni. Kissé olyanná vált, mint az általa felfedezett Jason Statham, akiben jóval több van, mint a csendes, lövöldöző fenegyerek sztereotip karaktere.
Ritchie zsenialitása leginkább A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, a Blöff és a Spíler hármasában bontakozik ki, ugyanakkor a 2019-ben debütáló Úriemberek sem hozott szégyent a munkásságára. Éppen ez utóbbi filmnek a sikerét lovagolta meg, amikor 2025-ben a Netflixszel együttműködve megalkotta a szintén Úriemberekre keresztelt sorozatot, amely a 2019-es film spin-offja. A sorozat idén szeptemberben megkapta a minőségben nagyjából továbbra is helytálló második évadot, sőt már a harmadik évadot is beharangozták.
A film és a sorozat alaptörténete megegyezik: marihuánahálózat működik Anglia tizenkét különböző birtokán. A hálózat jól működik, ugyanis a földek tulajdonosai, az arisztokraták korrekt juttatásokat kapnak a birtok föld alatti részének igénybevételéért cserébe. Mindenki jól jár, egészen addig, amíg az állóvizet fel nem kavarják. Ettől a ponttól kezdve tér el a két alkotás története. A film szerint ugyanis a hálózat feje el akarja adni a „céget”, míg a sorozatban közelebbről megismerhetünk egy arisztokrata családot és egy újdonsült, fiatal grófot, akinek nem tetszik a fűkereskedelem.
A sorozatban Eddie, a katonai parancsnok ki akar szállni a buliból, amint tudomására jut a dolog, csakhogy az nem olyan egyszerű – az alvilággal nehéz üzletet kötni. Eddie bátyjának, Freddynek többmilliós tartozása aztán elindítja az első dominót, és a sorozat a folyamatos adok-kapok, az ok-okozati viszonyok pörgős és humoros váltakozásának színterévé válik. A humor és a komoly szituációk megfelelő aránya, az alvilági és az arisztokrata figurák nagy választéka (köztük a több Guy Ritchie-filmben is felbukkanó exfocista, Vinnie Jones, akinek karaktere a két réteg között helyezkedik el) és néhány utalás a Ritchie-életműre elérik, hogy a néző egyszerre darálja le az egész sorozatot. Az Úriemberek tartja filmelődje szintjét, és bár a Blöfföt és társait nem szárnyalja túl, néhány dolog miatt kiemelkedik a Ritchie-alkotások közül. A brit rendező például mind ez idáig még sohasem foglalkozott a brit arisztokráciával, az Úriemberek-filmben is csak említést tesz róla, pedig a történet szerint a lordok és az alvilági figurák nagyon sok mindenben hasonlítanak (a sorozatban konkrétan a brit alvilág legrégebbi szereplőinek nevezik őket). Éppen ezért szükség volt arra, hogy a filmben amolyan igazi Guy Ritchie-stílusban bemutatott fűtermesztők története kiegészüljön azoknak a vagyonos uraknak a narratívájával is, akik a hálózat hasonlóan fontos szereplői.
A történet tehát rendben van. Az is nagyszerű, ahogyan az arisztokraták és a bűnözők összemosódnak, és már a történet elején eltűnik a határ legális és illegális között. A sorozat egyetlen fő problémája mégis a karakterek miatt érzékelhető. A sorozat főszereplője egyértelműen Eddie (Theo James), aki köré mindenki más szerveződik, még a nála jóval rafináltabb és nagyobb hatalommal rendelkező figurák is. James sármos színész, és nem feltétlenül rossz a szakmájában, viszont az Úriemberekben nyújtott visszafogott játéka lelassítja az egyébként pattogós történetet. Eddie tőmondatos megszólalásai, folyamatos kimértsége, merev arcmimikája nem lenne zavaró, ha Eddie karaktere csak bátyja őrültségeinek kiegyensúlyozására került volna a történetbe. De Eddie főszerepet kapott, sőt a történet másik főbb karaktere, Susie Glass (Kaya Scodelario) éppen egy olyan figurát idéz meg, amilyen Guy Ritchie történeteinek alkotópillére. Emiatt szembetűnő, hogy Eddie-ből hiányzik az adrenalin és minden, ami Guy Ritchie művészetét jellemzi. S bár az első évad végére jelentős karakterfejlődésen esik át (hogy melyik irányba, azt mindenki döntse el magának), karaktere unalmas és felejthető. Ez okozza azt a jelenséget, hogy a sorozatban csak tiszteletszerepet kapó Vinnie Jones szomorkás arcának látványa is pezsdítőbb élmény Eddie kifinomult egysorosainak hallgatásánál. Sajnos a karakter a második évadban sem remekel, s bár gátlástalanságát ezúttal jobban hangsúlyozza a történet, Eddie lényegében nem változik – továbbra is lelassítja a cselekményt, amely egy hangyányit egyébként is lelassult a második évadban.
Szerencsére Eddie-n kívül nagyjából rendben vannak a karakterek. Az őrült, kiszámíthatatlan Freddy, Susie Glass, a fűbirodalom helytartója és legfőbb játékosa, a háttérből irányító Glass apuka, a titokzatos Johnston kiváló karakterek, JP a Blöff Mickey-jét idézi, a Csuhás figurája pedig ijesztő és szórakoztató egyszerre, ráadásul egyedi Ritchie világában. A sorozat a hibáival együtt is minőségi szórakoztatást nyújt, mindig van helye a nevetésnek, a kínos pillanatoknak, a ravaszságnak és persze a rengeteg fűnek.
Az Úriemberek történetének újjászületése egy netflixes spin-off sorozat formájában nagyszerű döntés volt Ritchie-től. Az egyszernézős akciófilmek csapdájába került rendezőnek így lehetősége adódott a fiatal generációval is megismertetni a munkásságának szebbik oldalát – azt a Guy Ritchie-t, aki a Blöff, A Ravasz, az Agy… és a Spíler idején még nemcsak gyártotta a filmeket, hanem egyedi világokat is alkotott. Ha az Úriemberek ennek a korszaknak a folytatása, akkor talán van esély rá, hogy a rendező egyszer visszatalál ebbe a világba.
Nyitókép: Filmtett.ro
