2024. július 21., vasárnap
VÍVÁS

„Bizton állíthatom, hogy nekem van gerincem!”

Interjú Szekeres Pál olimpiai bronzérmes és háromszoros paralimpiai bajnok tőr- és kardvívóval

Szekeres Pál vívó pályafutása 1976-ban, 12 évesen kezdődött. Tehetsége hamar kibontakozott, és rohamléptekben fejlődött: 1984-ben bekerült a válogatottba, a tőrcsapat tagjaként még abban az évben ezüstérmet szerzett az olimpiával felérő Barátság versenyen, majd Szöulban már az ötkarikáson is dobogóra állhatott. 1991 áprilisában egy kevésbé sikeres világkupa-viadalról tartott hazafelé a tőrvívó-válogatottal, amikor a csapatot szállító kisbusz Regensburg és Passau között felborult. Szekeres nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, a baleset azonban nem törte meg: egy év sem kellett, s a már addig is megsüvegelendő pályafutását parasportolóként folytatta. Az elkövetkező csaknem 20 éveben sikert sikerre halmozott, magánemberként megtalálta a boldogságot, a közigazgatási és politikai színtéren pedig a sikerhez vezető utat. Vajdasági körútja során Csókán beszélgettünk.

A történelem egyetlen sportolója, aki olimpián és paralimpián is érmet szerzett, utóbbin többek között három aranyat is. Keserédes kijelentés ez?
– Nem. A baleset egy szörnyű tragédia, még egy kisebb is, nem pedig az, ami velem történt. Ennek ellenére talpra álltam, normális életet kezdtem, és élek azóta is, ráadásul sportolóként komoly eredményeket értem el, így nem maradt tüske bennem. Nem nyertem olimpiát, de helyette háromszor állhattam a paralimpiai dobogó tetején, így kereknek érzem a sportolói pályafutásom. Az olimpiához hasonló három verseny létezik, maga a játékok, a paralimpia meg az 1984-ben rendezett Druzsba, azaz a Barátság játékok, azt hiszem, büszkén mondhatom, hogy mindhármon szereztem érmet. Ezenfelül két közösséghez tartozhatok, az egyik az ép, a másik pedig a paravívók társasága. Öröm látni, hogy régen nem nagyon volt átjárás köztük, manapság viszont már teljes integráció tapasztalható. A Magyar Vívószövetségnek például szerves része a kerekesszékes vívás. 1994 óta egyszerre, egy időben bonyolítják le a bajnokságokat, természetesen mindenki a saját kategóriájában és fegyvernemében versenyez, de más megkülönböztetés vagy kirekesztés nem tapasztalható. Ilyen értelemben nincs hiányérzetem. A barátaim azt szokták mondani, hogy lehet, a gerincem eltört, de a lelkem az mindvégig ép maradt. Politikusként ugyan nem olyan régóta szerepelek a színtéren, de azt bizton állíthatom, hogy nekem van gerincem!

Mentálisan hogyan sikerült átvészelni a balesetet követő időszakot?
– Az első év szörnyű volt. Kérdőjelek sorjáztak a fejemben, borzasztó fizikai fájdalmakat éltem át, hiszen nemcsak a gerincem és a lábam tört el – utóbbi több helyen is –, de sérültek a bordáim, a karom, az arcom. Kis túlzással kanállal szedtek össze a szántóföldről, mert amikor a kisbusz felborult, én kirepültem a járműből. A fizikai fájdalmat követte a lelki válság. Nagyon sokat segítettek a barátaim, a sporttársaim, a családom, az akkor még barátnőm, most már feleségem. Rengeteget számított, hogy a németországi kórházi ágyam a világ vívóinak zarándokhelyévé vált abban az időben, aki csak tudott, eljött meglátogatni, és támogatott, amiben tudott. 1991-ben épp Budapest rendezte a világbajnokságot, a résztvevők közül rengetegen jöttek el hozzám, Ausztráliából, Olaszországból, Franciaországból, Nagy-Britanniából is érkeztek vívók. Úgy éreztem, nemcsak magamnak, de nekik is tartozom annyival, hogy végigcsinálom a rehabilitációt, és megpróbálok normális életet élni. Nem akartam elhamarkodott következtetéseket levonni, vagy sarkos véleményt mondani, amíg nem próbáltam ki élesben, milyen is ez. A rehabilitáció után egy évet adtam magamnak, hogy lássam, mit lehet kihozni a helyzetből, majd 1992 novemberében már Európa- és paralimpiai bajnok voltam. Az előbb említett párkapcsolat révén a magánéletben megtaláltam a boldogságot. A baleset előtt néhány héttel jöttünk össze a feleségemmel, aki mindvégig kitartott mellettem. Befejeztem az első egyetemet, és azt láttam, hogy a naptár, amely a balesetet követően kiürült, szépen újra kezd megtelni eseményekkel. Ezzel egyidejűleg arra is rájöttem, hogy nemcsak a páston, de a sportvezetésben is szükség van rám. Ez a baleset egyfajta hidat képezett a paraversenyzők és az épek sportja között. Ezt a hidat most már szerencsére többsávos sztrádává szélesítettük, és a kettő lassan egybeforr. Természetesen ehhez kellett a sok-sok előd a parasportban, de ezek szerint az is, hogy egy olimpiai érmes sportoló ilyen jellegű sérülést szenvedjen. Ha nem is fordult mindenki egyből a terület irányába, de a parasport folyamatos térhódításba kezdett általa. Ezt követően sportvezetőként, közigazgatási vezetőként kaptam lehetőségeket, s egyszer csak azt láttam, hogy teljes életet élek, és boldog vagyok. Három gyermekem született, a legidősebb, a 25 éves Pál, majd a 22 éves ikrek, Dániel és Laura. Szerencsés vagyok, mert a csodálatos feleségem mindig is nyugodt hátországot biztosított számomra, főleg akkor, amikor a gyerekek még kicsik voltak, és engem sokszor elszólított a kötelesség, a versenyek.

 

Szekeres Pál a 2012-es londoni paralimpián még versenyzett (Fotó: MTI/Beliczay László)

Szekeres Pál a 2012-es londoni paralimpián még versenyzett (Fotó: MTI/Beliczay László)

Eddigi beszélgetésünkből azt szűröm le, hogy tragédia ugyan, ami Önnel történt, de nem törte meg.
– Tisztában vagyok vele, hogy mozgáskorlátozott vagyok, ennek ellenére vígan élem az életem. Kicsit olyan számomra a balesetem utáni időszak, mintha az valami hollywoodi sikersztori lenne. Rengeteg szép dolog történt velem, és sok klassz dologban vehettem részt. Elfogadtam ezt az állapotot, és együtt tudok élni vele. Nyilvánvaló, hogy ha lehetne választani, akkor nem szeretnék mozgássérült lenni, viszont ha azt mondanák, hogy most visszamehetek az időben a balesetem pillanatáig, és eldönthetem, hogy felszállok-e a buszra, de nem lehet tudni, hogyan alakul az életem, akkor gondolkodás nélkül beszállnék a járműbe. Nem szeretném ezt a családot, ezt az életet feladni egy bizonytalanért. Ehhez természetesen sok mindennek meg kellett valósulnia az elmúlt évtizedekben. Látogatásom alkalmával betekintést nyerhettem a vajdasági magyar közösség életébe, látom, hogy a térség előtt még hosszú út áll, hogy a hozzám hasonló sportolók maximálisan érvényesülni tudjanak, de azt is megtapasztaltam ilyen rövid idő alatt, hogy az itt élők mindenre képesek. Biztos vagyok benne, hogy összefogással nagyon gyorsan fel fognak zárkózni, amint ezt a jogszabályi környezet is lehetővé teszi, illetve megköveteli majd. A helyi közösség empátiája nélkül nem működik ez a történet, de itt ebből nincs hiány. Nem beszéltünk róla, de az érkezésemkor mégis használható rámpa várt mindenhol, mindenhova biztosították számomra a könnyed bejutást, ami példaértékű. Ugyan a jogszabályi környezet teszi lehetővé mindenki számára, hogy egy esetleges baleset után is tudja használni a sportlétesítményeket, és minden szempontból hasznos tagja lehessen a társadalomnak, de az emberek összefogása az, ami nélkül mindez nem valósulhat meg. A fogyatékkal élő, köztük a mozgássérült emberek is még részben kiaknázatlan terület az Európai Unió vonatkozásában, ezt képviselőként is szeretném erősíteni és előremozdítani. Többek között ezért is indultam jelöltként az európai parlamenti választásokon. A baleset emléke természetesen sosem szépül meg, de ha eszembe jut a gyermekeim születése, a sport vagy a közigazgatás területén elért eredményeim, illetve ha így, ilyen szeretettel fogadnak, ahogy Vajdaságban is, akkor arra kell következtetnem, hogy 60 évesen a mozgássérültségem már csak egyfajta érdekesség, de nem az, hanem inkább a képességeim határozzák meg a rólam kialakult képet.

Sportolóként mennyire volt nehéz átállni?
– Nem volt egyszerű, hiszen a lábon való vívásnál általában a távolsággal van gond, adtam is az agyamnak a parancsot, a lábam viszont nem mozdult. Az elején alaposan megszurkáltak. Nagyjából két év kellett, mire készségszinten begyakoroltam ezeket a mozgásokat. Az edzőmmel együtt próbáltuk ezeket elsajátítani, egyre többet vívtam kerekesszékesekkel, s idővel megszoktam. ’91-ben volt ugye a balesetem, ’92-től folyamatosan nyertem a versenyeket, de nagyjából ’96-ra „laktam be” teljesen ezt a kerekesszékes vívást. Nem véletlen, hogy 1996-ban Atlantában nyertem a legsimábban tőrben és kardban is.

 

Szerekeres Pált Csókán több neves vajdasági sportoló is köszöntötte, többek között Nemes Viktor és Berze (Tápai) Éva (Fotó: Gergely Árpád felvétele)

Szerekeres Pált Csókán több neves vajdasági sportoló is köszöntötte, többek között Nemes Viktor és Berze (Tápai) Éva (Fotó: Gergely Árpád felvétele)

Mire a büszkébb, az olimpiai vagy a paralimpiai sikerekre?
– Mindre, hisz mind az enyém! Ez pont olyan, mintha megkérdeznék, melyik gyerekemet szeretem a legjobban. Szokták mondani, hogy mindig a legutolsó, vagy ha az ember még aktív, akkor majd a következő lesz a legfontosabb. Nekem egy szép kerek, lezárt pályafutásom van. Többször is megnyertem ugyanazokat a versenyeket, nehogy azt mondják, hogy véletlen volt! Természetesen van néhány viadal, ami különösen közel áll a szívemhez, például amikor 1989-ben Budapesten megnyertem a Törley-kupát, és átvettem a vezetést a világranglistán, az igazán különleges élmény volt számomra. Egy dolog megnyerni egy versenyt, teljesen más viszont, ha egy egész éven át a legjobb az ember, és a lista élén áll. Fantasztikus élmény volt a szöuli bronzérem is. A sportolói karrierem az apává válással és a munkahelyváltással egyidejűleg változott meg, amikor már több fronton kellett komolyan helytállni. A pekingi bronzérem, illetve a 2012-es sheffieldi Eb-győzelem épp emiatt foglal el különleges helyet a szívemben. De ugyanilyen örömmel emlékszem vissza mindegyikre, jobban szeretek viszont az aranyérmekről beszélni, mert akkor nem kell magyarázkodni, miért kaptam ki!

 

Nyitókép: A történtek ellenére sem változtatna életén (Fotó: Gergely Árpád felvétele)