Szárnyas kerék. Bár megkopott, a jelvény még megvan a szebb időket látott gyűrött egyensapkán, melyet a nyugállományba kényszerített mozdonyvezető feljebb, a tarkójára tol. A térkép fölé hajol. Ujjával tétován egy láthatatlan vonalat rajzol Oravicabánya és Báziás közé. Szabadon, kanyarogva halad a mutatóujja ide-oda, keresztbe a jelenlegi országhatár piros vonalán, és valahol a táv közepén, Karasjeszenőnél és Fehértemplomnál megtorpan. – Ennyi volt – mondja rekedtes hangon és üresen néz maga elé – Felszállt az ördög a vasútra!
Talán, gondolom én is. Fatornyos hazánkban tájkorrekció folyik. A gondoskodó állam villámvasutat épít, ugyanakkor „észszerűsítés” céljából több száz kilométeren felszedeti a vasúti síneket. Még az ipartörténeti jelentőséggel bíró és műemléknek számító Karasjeszenő–Fehértemplom szakasznak sem kegyelmez, pedig itt, az Oravicabányát Báziással összekötő vasút délbánsági szakaszán gördült végig az első gőzhajtású vasúti szerelvény a mai Szerbia területén. Ma már ecetfa nő sok helyütt az állomások helyén, és emlékük is elvész a több mint másfél százada készült vasúti pályáknak. A vonatok mégis tovább robognak – valahol másutt.
Egyedül a bakterházak maradnak, baglyokkal, varjakkal. Néhol a bakterok is, mert a bakter az bakter marad. Nem lehet, így nem is akar más vagy több lenni, mint ami. Kis, piros zászlócskájával jelez a gyors- és személyvonatoknak, a hosszú teherszerelvényeknek, és int az éjjeli járatok álmatag mozdonyvezetőinek is. A bakter akkor is a pálya mellett áll, amikor már csak a vonatok emléke zakatol a síneken. A bakter rokonszenves és megbízható, pedig Pullman-kocsiból nézve oly kicsi és esendő.
A váltókezelő más. Ő nem int, nem jelez. Láthatatlan. Meglétét csak a menetirány vagy annak változása érzékelteti velünk. A bakter nyájasan visszaint, ha üdvözlésre emeljük kezünket, míg a váltókezelőnek hiába integetünk, ő nem áll a pálya szélén, ő láthatatlan. Ha baleset történik, először mindig a baktert veszik elő. Kevesebb kockázattal, gonddal jár. Nagy ritkán megtörténik, hogy a váltókezelőt éri baj. Sőt, elüti a vonat.
A közelmúltban vidékünkön is baleset történt. A megtépázott, tekintélyét vesztett váltókezelőt baj érte. „Elütötte a vonat”, de kiszolgálói, udvaroncai, tányérváltói megmaradtak közéletünk állomásain, sőt, megerősödve, korábbi elveiket és gyakorlatukat megtartva felkapaszkodtak ugyanarra a szerelvényre, amely tragikus hirtelenséggel a váltókezelőt ütötte el.
A vonat zakatol tovább. Egy inkriminált főnök balesete után a kiszolgáló rövid ideig félelemben él, de nem gyászol, inkább megkönnyebbül, és tovább utazik azon a járaton, amelyik a korábbi „váltókezelő”, a mindenhatónak hitt felettese vesztét okozta. Egy cél vezérli: ő is váltókezelő szeretne lenni. Addig pedig vonatozni kell, bárhogy és bárkivel.
A csillagok állása, bár kiszámítható, mégis sokszor meglepetést hoz. Legutóbb földcsuszamlást okozott, és egy régi szerelvény váratlanul kisiklott. Most ismét átszállás van. Új utasok is felkapaszkodnak a nyílt pályán veszteglő vonatra. Tolongás, fogcsikorgatás. Elhagyott elvek és poggyászok a sínek között szanaszét. Az utazni vágyók mindannyian a másodosztályra zsúfolódnak, már szaga van a nyájmelegnek. Lassan megindul a szerelvény. Tovább vagy visszafelé? Meglátjuk. A következő állomásnál kiderül. Szorongás van. Jegykezelő érkezik. Jelvénye megváltozott, de az egyensapka ugyanaz. Végül is, utazni kell, utazni szép.
