1.
Mostanában sok szó esik a közoktatásról, nagy beruházásokat vizionálnak, okos táblákról beszélnek, de ez nem kulcsfontosságú. Láttam is egy videót, ahogy az elég gazdag Dél-Koreában oktatják az angol nyelvet. Ott a tanteremben megtartották a klasszikus zöld krétás táblát, a fehér törölhető filctollal használatos táblákat és a digitális táblákat is, nem emlékszem, hogy volt-e grafoszkóp, de úgy gondolom, hogy nálunk az iskolában egy okostábla megvásárlása helyett minden tantermet fel lehetne szerelni egy grafoszkóppal. Így lehetne vetíteni előre nyomtatott és gyártott lapokat, a tanár filctollas lapjait, és törölhető filctollal rajzolgatni is lehetne a fólián. De nem ez a lényeg. Az iskola lényege a tanár, akire jóval kreatívabb feladatokat kellene bízni, és kevésbé hivatalnokká tenni mint ahogy a közoktatásban ez egy mai trend. A diáknak nem példákat kellene megoldani. Nem csoda, hogy igyekszenek minél előbb túllenni a számukra értelmetlen akadályon, amit folyamatosan eléjük pakolnak. Ehelyett arra kéne nevelni a diákot, hogy felismerje a problémát, és ezek után akarja azt megoldani. A tanár az a személy, aki arra készült, és azt tudja, hogy hogyan lehet átadni azokat a tudásokat, amiket egyrészt a törvényhozó, másrészt a szülő igénye, és végül a saját lelkiismerete diktál. A tanárnak kellene tudnia a hogyan kérdésére a választ. A jelen pillanatban ugyanis a hogyan kérdése a döntő, az, hogy miképpen motiváljon, hogyan bátorítsa a tanulót, hogy a diákot ne csak „diáknak”, hanem embertársnak tekintse, akinek segít az útja meglelésében, abban, hogy minél boldogabb és gyümölcsözőbb élete legyen. Véleményem szerint tehát nem az a fő kérdés, hogy mit kell oktatni, hanem az, hogy hogyan, mi módon tenni ezt. Ma mégis legtöbbet arról beszélnek, hogy mit kell(ene) oktatni.
2.
Az oktatásról beszélve sokszor mondják azt, hogy ma még nem tudni, hogy milyen változások lesznek a gazdaságban és a társadalomban, és így nem tudni mit kellene a diákoknak tanítani. Azt viszont lehet tudni, hogy milyen az ember, milyen a diák egy bizonyos életkorban, és ha komolyan beszélgetnek vele, egészen jól meg lehet ismerni, és az „oktatási-nevelési” folyamatban figyelembe venni a lehetőségeit, tehetségét és az esetleges korlátait, és el lehet benne indítani valamit, ami majd később szenvedéllyé válhat. Nietzsche mondta – valahogy így –, hogy a felnőtt ember komolysága az, amikor megleli azt a komolyságot, amivel gyerekként játszott.
No, de nézzük meg milyen irányban halad a társadalom. A hagyományos mesterségek és munkahelyek megszűnőben vannak, azonban a hagyományos tárgyak, mondjuk a ruhanemű, a cipő, a könyv, az autó, a TV, a rádió és még a végtelenségig sorolhatnám a különböző dolgokat, kelleni fognak, ahogy orvosoknak, közgazdászoknak, fizikusoknak és más értelmiségieknek is meglesz a helye (főleg a pedagógusoknak minden szinten). A tudásra ugyan úgy szükség lesz, csak a világ változni fog változni, tehát erre kell készülni.
Azt máris láthatjuk, hogy hiába nagyon fontos a mesterséges intelligencia, szükséges mellé/fölé az ember, akinek tudása van. Valamiben nagyon jónak kell lennie, valamit nagyon jól kell tudnia. A tudás elsősorban tapasztalásból jön, amelyek egyik kifejezetten fontos eleme a hallás. Az iskolákban tehát beszélgetni kell a diákokkal, és fokozatosan rávenni őket arra, hogy kiálljanak az osztály elé és elmondjanak valamit, egy kis versikét, majd hosszabbat, vagy énekeljen, majd később röviden majd hosszabb időkeretben elmondják saját gondolataikat. Ezen kívül egymással is beszéltetni kell őket, megtanítani őket okos vitákat folytatni, okos módon. A dolgok elmondása strukturálja az agyat, az idegrendszert. Azt nem tudjuk úgysem befolyásolni, hogy otthon mennyit használja a mobiltelefonját valaki, de azt igen, hogy az iskola az élő párbeszéd helye legyen. Tehát az első cél a beszéd fejlesztése. Azonban van ettől egy fundamentálisabb kérdés is, ez pedig a beszéd megértése, ezért az iskolai beszélgetések célja lenne az is, hogy vissza lehessen kérdezni arra, hogy a beszélő mit gondolt, vagy mit akart mondani. Egy beszélgetős nap, amelyen a tanár arra ügyelne, hogy senki ne maradjon ki a kommunikációból, nem lenne teher, a diáknak nem számítana tanulásnak, pedig az lenne, mégpedig a legjobb fajta.
Ezenkívül a képzőművészet (festés, gyurmázás, az otthoni legózás stb.), a zene, a sport, a tánc kielégítené a gyerekek igényeit, hiszen azért gyerekek, hogy, és mert ilyeneket szívesen csinálnak.
3.
A következő cél az értő olvasás és írás megtanítása lenne, a beszélgetésekkel párhuzamosan. Ebben az időszakban minden szövegszerű, szövegre alapuló óra értő olvasás tanulási óra lenne. Még a matematika is, ahol amellett, hogy számolni tanulnának meg, szöveges példából vonnák ki a problémát, és értenék meg, hogy hogyan kell eljutni a megoldásig. Legyen szó, akár matematikáról, akár természetismeretről olvasni ezeknél a tárgyaknál is kellene. Itt a beszélgetés tárgya az lenne, hogy kezdetben mondatokként később fejezetenként feltegyék a kérdést, „mit olvastál?”; „Mit jelent ez a mondat?”. Ha gond van, akkor egy-egy a szó jelentéséről is beszélni lehetne. Ezt a készséget számos módon lehet alkalmazni, és ki-ki vérmérséklete és tudása alapján tanítaná a diákokat értően olvasni. A cél az lenne, hogy megtanulják értelmezni a szövegeket. Ez egyben egyfajta elemző készséget is megalapozna. Az írás, a kézírás is fontos dolog, de ezt tapintattal és megengedő módon kell tanítani, ugyanis nem minden gyerek motorikája egyforma, így a keze nem egyféleképpen ügyes. Ezért a fokozatosság fontos, és a betűméret, csökkentésre fokozatosan érdemes törekedni.
Mindezen felül a kisiskolások számára fontos, hogy a napjuk felét rohangálással, énekléssel, tánccal, a dolgok megtapasztalásával töltsék. Az ideális állapot az lenne, ha egy diák ötödik osztályban a tankönyvek egyes fejezeteit tudná értelmezni, kivonatot csinálni a leckéből, és ki tudjon állni a többek elé, és el tudja mondani, hogy miről van szó, és, hogy szerinte mi a lényege a leckének, vagy ő mit lát fontosnak. A tanulás ugyanis nem akkor történik amikor megpróbálunk egy leckét megjegyezni, hanem akkor, amikor gondolkodunk róla, a beszéd pedig gondolkodás által jön létre. A magolás 75%-a egy hónap alatt törlődik, azaz a magoltatós (a narratív) tantárgyak esetében 75%-nyi időpocsékolás. „Az anyag” reprodukálását pedig nagyrészt ki kellene vezetni a közoktatásból. Ez nem jelentené a lexikális tudás kivezetését, de azt másként tanulnák meg, az olvasás és az értelmezés által.
4.
A diák világlátása, és tudása tehát az értő olvasáson, a matematikai problémák megoldásán és a beszéd, majd az írás önkifejezésének szilárd alapjain kell hogy nyugodjon. Értő olvasás, értő, figyelő és jól fogalmazó kommunikáció. Miközben ezt tanulja, az érzelmi intelligenciát is tanulná, de arra is készülne, hogy majd pontos „promptokat” írjon a mesterséges intelligenciának. Ezenkívül egy autonom tudásbázisa is kialakulna attól függően, hogy milyen tantárgy, vagy melyik tanár előadása okoz neki élményt.
Ha meg felmegyünk az internetre világos, hogy könyveket, tartalmakat legalább két, sőt a kisebbségek esetében három nyelven kell megérteni. Persze jobb lenne csak kettő idegen nyelvet megtanulni, de alaposan, de a kisebbségi magyarságnak most három nyelvet kell(ene) jól megtanulnia. Az, hogy ma négy nyelvet oktatnak nekik, az egy technokrata túlkapás. A vajdasági magyarság szempontjából a szerb és az angol ismerete elkerülhetetlen. Ezeken a nyelveken kell alkalmaznia a már az anyanyelvében működő értő olvasást, és beszédet. Ezekkel a nyelvekkel lesz biztos a helye abban a társadalomban, amibe született. Közben pedig megtanul a maga módján, gondolkodni mindenről amivel találkozott, és beilleszteni a világába mindazt, amivel találkozni fog, és amivel találkoznia kell. Ez nem jelentené, hogy akinek van kedve és tehetsége több nyelvet ne tanuljon, de csak azok kezdenének ebbe bele, akik szenvedélyesen tanulnának más nyelveket.
(Folytatjuk)
