Hász Róbert (1964) doroszlói születésű József Attila-, Márai Sándor-, Római könyvtárak-díjas, Herceg János életműdíjas magyar író, szerkesztő, a háború utáni első vajdasági magánkönyvkiadó alapítója, 2011 óta a szegedi Tiszatáj irodalmi folyóirat főszerkesztője. Három elbeszélés-, illetve novelláskötet és kilenc regény szerzője, akinek művei több kiadást is megértek, sőt német, francia, olasz és angol fordításban is megjelentek, a vajdasági magyar olvasók régi ismerőse és kedvence. Ígéretföld című regényét a Forum Könyvkiadó Intézet jelentette meg 2015-ben, nagysikerű krimi-trilógiája – Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja, Fábián Marcell és a táncoló halál, Fábián Marcell és a Hét nővér – Vajdaságban, főleg Zomborban és környékén játszódik, és olvasóink szinte szétkapkodták. Nos, Hász Róbertnek 2025-ben Jelentés címmel a budapesti Kortárs Kiadó megjelentette a tizenkettedik könyvét, amely a hét regény után voltaképpen a harmadik elbeszélés, illetve novellagyűjteménye. Tizenhét hosszú év után olvashatunk tőle ismét rövid, frappáns, a korabeli világot a maga sokoldalúságában híven, a keserűt is sokszor humorral ötvöző, oldó novellákat és hosszú, más-más zsánerű, mondanivalójú, elmélyülő, filozofikus, többnyire fiktív, nagy fantáziára és sokoldalú ismeretekre valló, sokszor szürreális, sőt az abszurdot súroló elbeszéléseket.
Hász Róbert egy interjújában arra a felvezető kérdésre, miszerint „Az elmondottak alapján komoly novellista múltra tekinthetsz vissza” így nyilatkozik a novellaírásról: „Persze. Én úgy hiszem, minden regényíró novellával kezdte. A költők sem mindjárt eposszal indítanak, vagy ha mégis, általában nincs benne sok köszönet. Így megy ez a prózával is. Mindemellett én máig azt vallom, hogy a novella egy nagyon tiszteletre méltó műfaj. Olyannyira, hogy nem is merek most már novellát írni, mert tudom, hogy mivel jár: csaknem annyi erőbefektetéssel, mint a regény, hiszen kicsinek kell lenni, tömörnek, stabilnak, pontosnak… Nagyon szerettem régen novellákat írni, és gyakorlatilag egy szuszra írtam őket. Aztán persze hónapokig dolgoztam még rajtuk, de most már nem szívesen fogok hozzá. Sok felkérést kapok, s mindig zavarban vagyok, mert úgy érzem, megsértem a felkérőket, mikor azt mondom, bocs, de nem tudok már igazán kis műfajt írni… Az egy más észjárás, más munkamódszer, más hozzáállás. Miközben jó lenne, mert mindenki szereti a sikerélményt, az elvégzett munka örömét, márpedig a novella esetében hamarább bejön, mint a regénynél, amelyen el lehet molyolni akár évekig is.”
A könyv szerkesztői ezt vallják a Jelentés című kötetről: „ Hász Róbertnek utoljára tizenhét éve jelent meg elbeszélésgyűjteménye. Azóta napvilágot láttak regényei, sőt regénytrilógiája is – a rövidprózaírás közben mégsem szünetelt. Ezekből a hosszabb és rövidebb elbeszélésekből válogat a mostani kötet, helyet adva a tárcanovelláknak is. Így, kötetbe gyűjtve tetten érhető bennük egy láthatatlan elbeszélői ív és rendezőerő: történelmi korok, emberi sorsok, és helyszínek kerülnek kozmikus összefüggésbe. Földi és égi tájak, a Bánság végtelen sík rónája, az Adria vagy a bácskai szülőfalu leplezetlen nosztalgiával feltámasztott miliője – miként a világűr csillagrendszereinek és galaxisainak határtalan kupolája is – ugyanannak a végtelen otthonnak a rekvizítuma: saját magunk, azaz az ember szülőföldjének csodálatos, felfedezésre váró térképe.”
Először az Ígéretföld című poszt-apokaliptikus, antiutópikus, allegóriákkal élő, és időnként az abszurdot is megközelítő regénye bűvölt el, amely a jövő nagy kérdéseit veti fel és boncolgatja lélegzet-elállítóan. A későbbi években a nagyon vajdaságinak, nagyon zomborinak érzett krimi-trilógiája szórakoztatott el évekig. „Különös, többszólamú könyv ez az 1902-ben, Zomborban és környékén játszódó regény. Formáját, felépítését, az olvasó érdeklődését lebilincselően, sőt állandóan »forrponton« tartó izgalmas, fordulatosságát, egyre fokozódó titokzatosságát, fondorlatos, aberrált áldozatokra és »ködösíteni« szándékozó kegyetlen, kegyelmet nem ismerő elkövetőkre utaló, több szálon futó látszólagos kibogozhatatlanságát, megfejthetetlenségét, sőt a cselekmény váratlan, meghökkentő és a helybelieket elborzasztó »csavarjait« és egyre újabb véres áldozatokat felmutató, immár akár sorozatgyilkosra is utaló túlhevítettségét tekintve – vérbeli krimi. A századforduló Monarchia-beli életét éppen tájainkon: Zomborban, Szabadkán, Doroszlón, Sztapáron, Palánkán és az őket körbeölelő elhagyatott tanyákon, szállásokon, százéves mohos törzseket rejtegető erdőségekben, ködbe- és sárba vesző úttalan utakon, kátyús ösvényeket autentikusan, tobzódó színgazdag, lazúros gazdagsággal és változatossággal elénk varázsoló képessége folytán – kortörténet és tájrajz-ábrázolás.” írtam a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című első kötetről. S nem véletlenül adtam a második kötetet ismertetőmnek a Megszületett a magyar Poirot? címet.
Nem csoda hát, ha kíváncsian vártam az elsöprő sikert arató trilógiát követő első kötetet.
Elbeszélés- és novelláskötet várt. De milyen kötet! Az író sok évét, évtizedét átölelő művek, amelyek visszatükrözik alkotójuk állandóan változó érdeklődési körét, gondolat-és érzelemvilágát, helyszín- és stílusváltozásait. A 322 oldal hét Jelentés közcímmel ellátott hosszabb elbeszélést és a Pangea közcímet, illetve cikluscímet viselő harmincöt novellát tartalmaz. Nagy a különbség köztük. Kár, hogy írójuk nem jelölte keletkezésük, illetve megjelenésük évét. Könnyebben követhetnénk az alkotási folyamat ívét.
A Pangea novellái egységesebbek. Sok közöttük az életrajzi ihletésű alkotás. Helyszínük általában Bánát, Bácska és az Adria, de a későbbiekben, 1991-es áttelepülése után Szeged és környéke, valamint a Franciaországban és Németországban szervezett felolvasási körútjai során megéltek. Írójuk sok személyes élményét is megörökítette bennük, amelyeket gyermekkorában, kamaszévei idején, hadköteles korában a szerb‒albán határon, vagy felnőttként élt meg, illetve észlelt, hallott róluk.
A harmadik könyv felfedi a „nagy titkot”, miszerint a nagy könyv nélküli világban számtalan kis vályogház mestergerendáin többnyire csak két agyonlapozott, idő-megviselte könyvet őrizgettek dédapáink nagy megbecsüléssel: a bibliát és a kalendáriumot. Létezett azonban egy harmadik könyv is: a dédanyáról anyára, majd lányára szállt receptes könyv, amelyet külön lapokon kézzel írogattak fel maguknak ősanyáink. Eleinte grafitceruzával, majd tintával, golyóstollal. Az egymástól hallott, sokszor csak ellesett süteményes könyv, amelyet csak ritkán vettek elő. Férjük névnapjára, vagy karácsonyra, a katonafiú hazatértére készülő, a semmiből is édességet elővarázsoló, ilyesmihez nemigen szokott agyondolgozott asszonykezek. Az Együtt a buszon címűben naponta kora reggel az ütött-kopott, mindig mosatlan ablakú, fűtetlen Severtranson összezsúfolódva együtt utaznak iskolába, munkára diákok és munkások. Annak, aki felfér, valóságos sikerélmény, mert aki nem fér be, annak meg kell a fogvacogtató hidegben is várnia a következő autóbuszt. A „November angyalához” megható történet egy öreg házaspárról, amelynek férfitagja 30 évi házasság után a halál peremére kerül. Felesége hetekig tipródik, megvallja-e végül férjének a nagy igazságot? Papjuk véleményét is kikéri, végül elmondja neki a „nagy titkot”: sohasem szerette szerelemmel, bár mást sem. Békességben nevelték fel az azóta már szárnyat bontott gyerekeiket. Most csak attól fél, hogy bűn nem megvallania az igazságot. A már ágyban fekvő súlyos beteg erre bevallja feleségének, hogy ő is ugyanígy van ezzel: soha nem szerette szerelemmel – mást sem – de kis falujukban nem akadt más. Mindketten megkönnyebbülnek: „A végén mindketten elnevettük magunkat, és életünk legőszintébb, legfelszabadultabb három hónapját töltöttük el együtt! Ő teher nélkül távozhatott, én pedig teher nélkül engedhettem el.” Rengeteg különös, vagy többnyire szomorú emberi sorsot örökítenek meg ezek a novellák. Egy magányos férfi, akit árván a nagyszülei nevelnek fel, becsülettel dolgozik, szerényen, de akkoriban modernnek számító életet él magányosan: jógázik, vegetáriánus, nem dohányzik, s napjában csak egyetlen üveg sört iszik meg, egyedül ülve, a kocsma külső falának támaszkodva. Mindenre megbékélve mondja: „Meg van írva.” Így is hal meg, egyedül, az üres falhoz támaszkodva. Julius atya, három évtizedig missziós pap Argentínában, de az ottani pollentől allergiás lesz, s gyógyulni egy dél-bánáti kis faluba helyezik. Érdekes őserdei történetei zsúfolásig megtöltik vasárnaponként a falusi templomot, rengeteg kíváncsi hittanosa akad, a falu népe imádja. Egy rosszmájú pletyka miatt, miszerint az orgonista nővel – talán – viszonya szövődik, elbocsátják, s ő visszamegy Argentínába, ahol allergiája miatt a biztos halál vár rá. Akad a megörökítettek között „borac” múltra visszatekintő, jó nyugdíjú likai, aki a megörökölt üres német házzal és földdel mit kezdeni nem tudván, egész nap szenvedélyesen horgászik, habár utálja a halat: sem sülve, sem főve nem állhatja: eladja, elajándékozza, vagy a disznók elé veti. Bikaerejű kútásó, akiről azt rebesgetik, az idegen légiót is megjárta, közben voltaképpen `56-os menekült. Az örökös elhunyt nagybátyja üres óráiban szenvedélyesen öltögetett gobelinjei között egy Nagyapáti Kukac Péter-képet fedez(ne) fel boldogan, ha a hozzá nem értők rég ki nem dobták volna a ma már kincsnek számító művet, amelyet a „csavargónak” leírt 36 éves korában az árokparton megfagyott festőnk egy tányér paprikásért és egy üveg vinkóért festett meg a nagygazda nagyszüleiről. A falu két kocsmáját megörökítő írás, amely hitelesen írja meg, hogyan éltek falvainkban szabad hétvégeiken az akkori fiatalok. Hász megörökítette a diplomás szegénységet, a fociért rajongó, s egy-egy fontos meccs alkalmával a falu egyetlen tévéje előtt együtt szurkoló élményekre éhes falubelieket, egy rosszul sikerült vegyes házasság tanulságait, a falusi és kisvárosi élet minden apró örömét és bánatát. Ezeket a kiváló megfigyelőképességről, táj, hely és emberismeretről valló, rengeteg saját élményt élvezetes, olvasmányos könnyedséggel ábrázoló novellákat élvezet elolvasni.
A hét, Jelentés cikluscímet viselő hosszú elbeszélés másmilyen odafigyelést igényel és más, rafináltabb élvezetet nyújt. inkább a fiktív szépirodalom felől közelíthetőek meg. a maga nemében és formájában mind más és más. A Pierre de Blois lovag utolsó kalandja a lovagkorról mesél a Konstantinápoly egy kastélyában őt vendégül látó hölgynek a keresztes lovagok kalandos életéről. Arról, hogyan hagyja ő cserben Akkó védőit, hogyan harcolnak, marakodnak egymás ellen a Teuton lovagok a Templomosokkal, és az Ispotályosokkal a város vezetéséért, a velenceiek a pisaiakkal, szajhákról, késdobálókról, rabszolga-kereskedőkről. Kalandos, cikornyás meséivel fizet tulajdonképpen a vendéglátásért. Egy remekbe szabott természetleírás után egy következő kalandjáról számol be, amelyet Carpathia hegyei között élt meg meseszerűen, álomszerűen. Kalandos módon egy időnként eltűnő, pici kastélyról regél, amely az éj folyamán díszes palotává nő, felvonóhídja felemelkedik s a díszes teremben két ellenséges előkelő tábor egymástól elkülönülve tivornyázik, míg a király és királynő egy külön asztalkánál üldögél komoran. Az est folyamán lemészárolják őket, majd egymásnak esnek. A lovag kimenekül. Másnap megismétlődik az eset: a kis kastély hatalmassá nő, ugyanazok a vendégek ismét megtöltik, de ezúttal minden mintha mindennek a tükörképe lenne. A vérengzés megismétlődik, a lovag, gyomrát megtöltve kimenekül. Minden további is a fantázia csapongása. Hász kiváló meseszövő, aki közben ügyesen felhasználja történelmi és egyéb ismereteit. Érdekes, hogy sok kötetbeli írás tematikája a búvópatakként fel-felbukkanó harc, háború.
A Mire a bárdok megérkeznek című elbeszélés egy ismeretlen világba kalauzoló lebilincselő, kalandos cselekményű, feszült légkörű történet. Egy Európán kívüli birodalom távoli sivatagi gyarmatának öregedő, már harminc éve békeszeretőn, művészetpártolón munkáját végző helytartójának békés életét hirtelen a birodalom egy fiatal küldöttje zavarja meg, aki feltehetően a helyére pályázik. Amikor azonban fellengzősen kijelenti, hogy mindent felülvizsgálva a sivatagot is meg akarja tekinteni, a helytartó elbizonytalanodik. Fiatal ágyasa is az új követ szavát lesi már. A követ azonban a sivatag emberpróbáló viszontagságait már nem bírja elviselni. Kísérője már csak egymaga, illetve a két hátaslóval érkezik vissza. Az öreg helytartó nyugodtan készülhet a verseikkel évente bemutatkozó bárdok dalnokversenyére. Az Olvadás egy Madách Tragédiájának eszkimójelenetét felidéző hátborzongató, kalandos s északi sarkköri történet. A Képek a háborúból férjét hazaváró, vagy tulajdonképpen már nem is váró özvegy mesterien talányos története. A kötetcímül választott Jelentés filozofikus eszmefuttatás az élet folytonosságáról, meg-megismétlődéséről, a dolgok megfoghatatlanságáról. A titokzatos Zorubal szintén örök életű társának a világvége előtt csak még egy szép kalandot szeretne ajándékozni. Egy másik kritikusa szerint benne az istenek alkonyát az emberi mulandósággal ötvözi. Kellemes meglepetésünkre Marcell ebben a kötetben is megjelenik a Fábián Marcell és a Nagy Maurizio című bravúros, azonnal egy érthetetlen véres halálesettel indító és a továbbiakban ezer meglepetéssel szolgáló vizsgálattal, amelyben a bűvésztársulat minden tagja gyanús, a záradék pedig minden lehetséges megoldást megcáfoló „földrengető” meglepetés! A kötetzáró Az ember, aki hegyet csinált a felhőkből című elbeszélés bravúrosan ötvözi a kétféle közlés-módot: a tanyán élő szülénél és apónál nyaraló gyerek feledhetetlen tanyai élményeit, és a felnőtté serdülő elvakult imádattá duzzadt galaxiskutató szenvedélyét a közbülső, Boško úrral nyaralás közben megélt „tanulóévet”, amelyben a távcsőhasználattal, a tudománnyal, a mitológiával és sok más felcsigázó újdonsággal ismerkedik.
A regényíró Hász Róbertet eddig is csodáltuk. Jelentés című új kötete révén novelláit és elbeszéléseit is a szívünkbe zárhatjuk.
