Szeptember vége. Már ősz lapul valamerre, de jól elrejtőzött, mert inkább nyárvég van a Tisza-parti kisvárosban. Naponta, délutánonként különösen sokan vagy a Tisza vizében, vagy a ligeti nagymedencében keresnek felüdülést. Ám a strandolás helyett hirtelen az úszástanításról beszél mindenki. Egyetlen kisgyerek rendkívüli fürösztése bolygatta fel a kedélyeket. Egyéves a kölyköcske, és már lejár a kismedencébe! Ki örül az eseménynek, ki meg át sem gondolja, mi lehet ebből a kalandból, nagy hangon ellenkezik, badarság az egész! Majd megnő a pulya, megtanul az minden jót és rosszat, ez a világ rendje! Ha valaki kineveti az ilyen beszédet, még az sértődik meg, aki magára a gyerekre hagyná a képességek, készségek és jártasságok kibontakoztatását, fejlesztését.
Az önkormányzat ülésének egyik napirendi pontja a csecsemőúszás tanítása. Az elnöklő a templomtéri idősek esti gyülekezetének városszerte ismert alakja, a tanár úr. Érdekes fölállás él a városi képviselő testületben. A választáskor hiába ellenkezett az idős pedagógus, hogy nem szeretne a képviselők csapatának vezetője lenni, rábeszélték, megválasztották.
– Mindenkit tanított vagy az általános, vagy a középiskolában, tanár úr! – így a polgármester néni. – Becsüljük, szeretjük önt, s kérjük, legyen jó osztályfőnökünk, mint régen. Szerencsések leszünk biztosan.
Most viszont vihar előtti csend honol a városháza nagytermében. Előbb a folyosón még nagy volt a lárma, ám ahogy megjelenik a tanár úr, szinte elvágják a zsivajt, csönd lesz, a légy zümmögését is hallani lehet.
Az öreg tanár aláírja az ülés kezdetének jegyzőkönyvét. Mindenki jelen van.
Az elnök úr fölemeli a fejét. Végignéz a szemben ülőkön. A képviselő-testület tagjain, öregdiákjain. Eszébe villan, harmincegyen vannak, mint a régi első tanítási órámon voltak. Elmosolyodik. Így kezdte az óráit, míg a katedrán állt.
A tanulói visszamosolyogtak rá. Itt sem lesz ma emberevés!
Az elnökkel szemben ülők visszamosolyognak.
– Mielőtt elkezdenénk a képviselő-testület ülését, az ötlött eszembe, éppen harmincegy diák ült velem szemben az általános iskola VII. b osztályában, ahol ötvennyolc évvel ezelőtt kezdő tanárként életem első magyaróráját tartottam meg. Féltem is, boldog is voltam, de sikerült az órám! Most azt szeretném, hogy sikeres legyen ez a mai ülésünk is, hiszen komoly dolgoktól kell döntést hoznunk. Első a csecsemőúszás tanítása.
Fölmorajlik a terem.
– Mi van, öregdiákjaim? – néz a hallgatósága szemébe volt osztályfőnök. – Nem jó a téma? Pedig fiatalasszonyok által aláírt kérésnek adunk helyet. A kérés lényege, hogy ligeti kismedencében, amelynek télen-nyáron meleg a vize, adjon teret a városi képviselő-testület a babaúsztatásnak.
– Azt nem kérik, hogy biztosítsuk az anyagi hátteret is?
– Azt nem kérték.
– Akkor mi közünk van hozzá? – bosszankodik a hentesmester.
– Hát ide figyelj, te nagyhangú, Berci! Nekünk most az a föladatunk, hogy engedélyezzük a babaúsztatást. Aztán az engedély mellé meg kell alkotni a tanítás törvényi feltételeit.
– Törvényi feltételek? – áll meg az ütő sokakban.
– Bizony, polgártársaim. Főleg az egészségügyi előírásokat kell rendeznünk.
– Ez az orvosokra tartozik! – kiált Bertalan hentesmester úr.
– Diákkorodban nem húztam meg a füled, mert akkor is előbb járt a szád, mint az eszed! De most megérdemelnél egy komoly taslit is! Mondtam én, hogy neked kell megírni a babaúszóiskola előírásait?
– Milyen előírások kellenek? – kérdi egy anyuka.
– Az egészségügyi föltételek. Ezt majd eldöntik azok, akik törődnek a helyi egészségüggyel. A medencehasználatot meg kell határoznunk. Kis kölykök biztos védelemre szorulnak. Kik lehetnek a kísérők? Kik taníthatnak?
A válaszokról elmondhatók, hogy elégségesek voltak, de nem nyugtattak meg senkit. A tanár úr látta, hogy hallgatósága nem elégedett, így csak azt jegyezte meg, ha minden előírás elkészül, akkor fogjuk a konkrét határozatokat meghozni.
De fölpezsdül a hangulat, amikor valaki rákérdezett a tanár úrra, igaz, hogy mind a két Karesz benne volt a vízben?
A polgármester néni áll ki a gyűlés elé.
– Én ott voltam. Amit a két szememmel láttam, az életem nagy élménye! Jusztika életében először lépett be az uszodába. És láttam őt nyakig állni a kismedence vizében is.
A csodálkozás nagy moraja futott végig a jó százéves városháza nagytermének falai mentén.
– Ez nem lehet igaz! – hangzik egy fiatal hölgy hangja. – Én Jusztika osztálytársa voltam, és mi ketten nem mentünk soha vízbe.
– Már pedig, Katika, én is kételkedtem az egészben, pedig telefonáltak. És lebicajoztam a ligetbe. A két szememmel láttam a csodát. Meg azt is, hogy Nagykaresz úr vízbe vitte szeme fényét, Kiskareszt. És nem sírt a kis bogárkám, hanem boldogan visongott, nevetett. Nagykaresz azt bizonygatta, beszélt is a kicsike, ám csak ő értette, mit mond.
A férfiak szívből nevetnek az apáról szóló beszámolón, ám a nők, akik valahányan anyák, néhányan már nagyanyák is, bizony elhiszik azt a csodát, hogy egy férfi is, igaz, az apa, megértheti az egyéves kislurkó beszédét.
A képviselő-testület ülésének második pontját a város sportvezetője jelentette be:
– Mindenkit meghívunk az uszodába! Jöjjenek el, bemutatókat tartunk. Az önök részére készültünk egy kis meglepetéssel.
Az uszodában sokan ülnek a lelátón, de a testület helye biztosított volt. Először Jusztika néni ereszkedik vízbe, a férje és a régi barátnője, az úszóbajnok, fogják két oldalról a két kezét. Ilonka néni halkan mondja, mi következik. Kiskaresz anyukája alig láthatóan bólint, majd a két kísérő elengedi a biztosítást jelentő két kezet. Jusztika lassan tovább lép.
– Hajrá, Jucus! – kiáltja a nyugdíjas gyermekorvos néni. – Ügyes vagy, és bátor!
– Hajrá, Jucus! – éled egy kedves női kórus, de nemsokára férfihangok is csatlakoznak.
Nagykaresz hagyja a feleségét, aki a vállig érő vízben áll a barátnőjével. Várnak valamit.
Nagykaresz otthagyja az asszonyokat, visszasiet a térdig érő vízbe, ott Eszter unokahúga kezébe adja a fiát. Az apa szépen megindul a kölyköcskével a mély víz felé. Elhalkul a nézőtér. Tisztán hallani, hogy Kiskaresz bizony babanyelvén mond valamiket az apjának. A víz eléri testét, boldogan sikoltozik. Anyuka válláig érő vízben közelít feléjük. Ahogy találkoznak, apuka átadja a gyerkőcöt szülőanyjának. Viháncol a szárcsacsirke, szinte énekelve csipog! Anyuka szárnyai közt nagy a megelégedés. Két nagy anyapuszi! Kitör a taps! Jókedv a nézőtéren. Különös hangulatfelhő teríti be a kis uszodát és a környékét.
A tanár úr a képviselő-testület elé lép.
– No, kedveseim! Remélem, a babaúszás mellett adjátok majd a voksotokat!
