25. rész
44. Vigyázó madár
Egy hatalmas madarat rajzoltam meg, amely szárnyaival oltalmaz bennünket minden sorscsapástól. A székely nép képzeletében élő, népét védelmező égi madár valójában sokféleképpen megformált, szárnyas fantomlény: lehet sasféle, turul, de lehet akár bagoly is. Lehet az égben röpködő, nyughatatlan vándorfecske, amely annyit száll, hogy olykor önmagát is megszédíti, s vele együtt népét is kirepíti a világ bizonytalanságába. És lehet a népmeséinkben szereplő legendás griffmadár, a fiait saját vérével tápláló pelikánmadár, vagy a lábával a földbe kapaszkodó, hazájához hű, fészkébe mindig visszavágyó gólya is… Embere válogatja, hogy a kényszerű sors, a kikényszerített vándorlások idején éppen melyik madarat látja benne. Melyikben hisz, melyiket álmodja meg. A vigyázó madár fejünk fölé óvón kiterjesztett szárnyával a legnagyobb ínségtől is megpróbál megvédeni bennünket. Ha baj van, máris ott terem fölöttünk. Mintha örökös isteni küldetésben volna: egy soha véget nem érő, lázálom szerűn kavargó, gyakran kétes kimenetelű, olykor tragédiába forduló történet kísérő égi küldönceként.
„A mü Istenünk mindig gondot visel reánk” – mondogatja a nép még akkor is, amikor nyilvánvaló, hogy az egyik kezével óv, ám a másikkal intőn figyelmeztet, s néhanapján bizony meg is pofoz bennünket. De végül mégis megóv a legnagyobb bajtól, a pusztulástól. Csíkországban, Háromszéken vagy Udvarhelyszéken megszokottá s szinte kötelezővé vált, míg az emberi méltóság és büszkeség jelképének számító székelykapukra Bukovinában már alig tellett. Ott inkább a szerényebb fedeles kapu, az egyszerű leveles kapu vagy a végképp leegyszerűsített sasfejes kapu volt divatban. Nagy portára, cifrázott, gazdagon faragott kapura már nemigen futotta. A be- és kilépőket egyaránt megáldó, a jóakaratú embereket bajtól óvó kapuoszlopokat ott gyakran kapusasnak nevezték. Jelképes volt ez is, a kifelé lépő lábazatukat felül jelképesen egybefogta valami áthidalás: mintha maga a vigyázó madár terjesztette volna ki fölöttük óvó szárnyát, hogy kövesse őket útjukon.
45. Gátépítő, lovas kordéjával
Az Al-dunai székelyek itala a könny, kenyere a sár. A bukovinai székelyek első nagy kirajzása sokakat lelkesített. Reményt ébresztett azokban, akik a Délvidék alsó szegletében kerestek új otthont és biztosabb jövőt. 1883. március 30-án indult el a bukovinai magyarok első csoportja a hadikfalvi vasútállomásról, Odescalchy Arthúr herceg, Szádeczki Lajos történész és Benedek Elek közíró személyes kíséretében. Tisza Kálmán kormánya ugyanis segítően felkarolta és lehetővé tette a kitelepülők ügyét, Nagy György választott kormánybiztosa pedig az al-dunai telepítés egyik meghatározó szereplőjévé vált. Rábízták a folyamszabályozási, töltésépítési és lecsapolási munkák irányítását, ő lett az a nagy hatalmú megbízott, akinek az alsó-dunai öblözetek újbóli, második lecsapolási kísérlete mellett a telepítés megszervezése és lebonyolítása, valamint az újonnan érkezők elhelyezése és ellátása is a feladata volt. 1883 április 4-én az első, bukovinai telepeseket szállító hajó Pancsova közelében, a Duna folyam által ölelt aprócska Alexanderplatz-Ivanovónál – a későbbi Sándoregyházánál – vagyis a három tervezett telepesfalu egyikénél kötött ki ünnepélyesen. Néhány nap múlva, április 13-án megérkezett a második, majd május 17-én a harmadik csoport is. A közel négyezer ember áttelepítése és tömeges elszállítása ezzel egy időre befejeződött. A Bánságba érkező székelység számára azonban a valóság hamarosan kijózanítóbbnak bizonyult a reményeknél. A legnagyobb csalódást a töltésépítés kíméletlen nehézsége okozta. A szokatlanul nehéz munka, az embert és állatot egyaránt próbára tevő, fizikailag is felőrlő körülmények, valamint a kiszámíthatatlan Duna áradásai lassacskán olyan félelmet és létbizonytalanság-érzetet oltottak beléjük, amelyet sokáig nem tudtak kiheverni. A mindennapi túlélésért érzett állandó aggodalom valamelyest még a lelkületüket is átformálta. Az új hazába érkezők számára a megígért boldogulás helyett hamarosan a víz, a sár, a verejték és a félelem vált a mindennapok tapasztalatává. Mintha igaz lett volna a keserű mondás: italuk a könny, kenyerük a sár.
Nyitókép: Péter László
