Épp lehúzta a redőnyt, hogy a gyorsan felröppenő tűznyilak az égből, amit persze napsugárnak is lehetne mondani, ne érje az ablaküveget és a mögötte megbúvó szobát. A másik szobán csálén lógott a reluxa, azt majd jövő hónapban megcsináltatja, addig egy pokrócot rak belülre. Szegény ember redőnye, gondolta, és elhúzta a száját. Ekkor látta meg a szembeszomszédot, Lilla néni válla meggörbedt, fekete kendője az arcába húzva. Mintha a lábát is húzná. Te jó ég! Alig öt évvel idősebb nála, nála, aki még mindig egyenesen tud menni, kendő csak a jelmezbálon volt a fején, és mindig világos blúzt hord a nyári melegben.
– Nem vagyunk egyformák, az élet mindenkinek más lapokat oszt – ezt mondta mamóka annak idején, annak is van vagy húsz éve –, az élet meg gyorsvonatként pöfög. Zöldbabot pucolt, annyira fel tudja idézni a gyorsan mozgó ujjakat, benne a csorba barnanyelű kést, és ahogy peregnek az kicsire vágott darabok a piros vájdlingba, mintha filmet nézne.
Ő aztán nem adja meg magát ennek a fránya időnek, se a nyári időjárásnak, se a pörgő heteknek-hónapoknak. Akkor már inkább mosolyogják meg, hogy nem áll be a károgók közé. Mert a panaszkodástól, sírástól semmi se lesz könnyebb. Se a kanna víz, se a föld, ami majd eltakar. Ez meg papó bölcsességeinek egyik gyöngyszeme volt. A családjában mindenki csak úgy öntötte a jópofa, megszívlelendő vagy kacagtató mondásokat. Volt, amit valahol hallottak, aztán átalakították, de volt, amit csak náluk lehetett hallani. Egyszer elkezdte az összeírásukat, aztán valahogy a hétköznapok tennivalói annyira felszaporodtak, hogy eltette a kis szótárfüzetet valami jó helyre, abba gyűjtögette, ami eszébe jutott, mert persze akkor már nem volt, akitől kérdezősködni lehetett volna. Lilla néni az út közepén járt, még jó, hogy a csendes kis mellékutcán két autó szokott csak közlekedni, s azok már elmentek. A piros az óvónőé, a fehér meg a kéményseprőé, na ez utóbbi tényen csak nevetni lehetett.
Jobb lesz, ha kinyitja a kaput, mert hozzá jön, kihez máshoz? A legközelebbi szomszéd két éve költözött el, a gyom veri fel a kertet meg a házat is, lassan karvastagságú indák fonódnak össze a megrepedt ablak előtt. Milyen gyorsan leromlik egy ház állaga, ha üres marad. Mintha tudná, hogy nincs gazda, aki ügyelne rá. Múlt éjjel egy cserép zuhant le a csorba járdára, nála meg nyitva volt ablak-ajtó, ébren forgolódott a felmelegedett ágyban, dörrenésnek érzékelte. Reggel látta csak a kerítéslécen át, hogy a cserép darabjai beterítették a járdát, mellette egy félig kiszáradt rózsabokor árválkodott. Kár azért a kertért. Persze nem magának akarná, mert a sajátja is elég gyatrán néz ki, nem volt ő sose olyan mezőgazdász fajta. – Nem születtél parasztnak – mondta a volt férje, aki okleveles mezőgazda volt, de a házasságuk alig bírta ki metszéstől szüretig, aztán csak kínlódtak a látszat kedvéért még másfél esztendeig. Akkor lejárt a személyi kölcsönük, be is adták a válópert.
Nem volt itt semmi romantika, mint a bugyuta filmekben, se megcsalás, se elhidegülés, egyszerűen nem illettek össze. Máig se tudja, ki unta meg hamarabb. Neki aztán mindegy volt, akkor még nagy család állt védőn mögötte, ha kiesett a kilincs, elromlott a mosógép, vagy nehéz bútort kellett arrébb tolni, mindig volt valaki aki már ugrott is, hogy megjavítsa, elrendezze, megoldja. Aztán ahogy egyre fogyatkozott a család, lassan meg kellett tanulni, hogy mit hogyan csináljon. Nem volt könnyű, kétbalkéz, így mondta apja, és megsimogatta a haját, hogy elvegye az élét a megjegyzésnek. Akkoriban haragudott ezért, de már tudja évek súlyával a vállán, hogy nem sértés volt, hanem egyszerűen igazság. Mostanában meg úgy van, ha elromlik valami, úgy is marad. Ha már három, akkor kinyitja a telefonkönyvét, és keresgélni kezd benne, kinek szóljon. Persze nem szívességet, nem segítséget kér, még az hiányozna, hogy elterjedjen, kis város ez, nehogy már sutyorogni kezdjenek. Megfizeti ő akárki munkáját, inkább vár vele, míg a pénze összegyűlik, ezért kell türelmesen várni a leszakadt reluxának is. Mondta is neki tegnap, hogy nyugi, bírjál már ki vagy két hetet, akkor vagy beütemezve. Mert ezt így szokta, beszél a tárgyakhoz, néha az öreg bútorhoz is, de nem gyakran, szóval a doktornő szerint nem kóros. A laborja meg jó, hála az égnek, a cukra is. Világ életében utálta az édeset, na, ezt most meghálálja a szervezete, bár állítólag nem emiatt jó.
Bánja a fene, a lényeg, hogy rendben van.
Ez legalább. Persze van, ami lehetne jobb, na de ebben a korban? Ezt mondta a kis doktornő és rákacsintott. Ő meg eldöntötte, hogy idáig se sűrítette a látogatást, ezek után meg csak végső esetben.
Lilla néni átért, bejött a kapun, és leült a lócára, ami ott áll az orgonabokor mellett, papó eszkábálta össze, aztán azt mondta, örök élet. Lehet, hogy igaza volt.
– Ki kell vágatni nagyanyám körtefáját, mert száradóban van, még rázuhan a tetőre.
Pityergősen, minden bevezetés nélkül csak ennyit mondott özvegy Kovacsikné Matesz Lilla Margit, és megtörölte szemét egy sokat mosott barna kockás zsebkendőben.
Ő meg csak állt, nézte a kerítés mellett álldogáló almafát, már tavaly is alig volt rajta termés, meggörbedt a törzse, így oldalról olyan, mint egy sovány, göthös vénember, aki már megunta az élet terheit cipelni.
Állt, nézte a szipogó asszonyt, egek, csak öt évvel idősebb, mint ő, és annyit mondott:
– Öreg fa volt már az, így is sokat élt.
A könnyes szemek elnéztek fölötte, valahova messzire:
– A fák tovább bírják, mint az ember, az már igaz – suttogta.
Hallgattak mind a ketten, azokra gondoltak, akik elmentek.
Nem bírták addig, mint a fák.
