Tripolsky 100

Ez itt már holt ág.
Se gát, se töltés.
Le sem csapolták:
ez még örökség.
Fehér Ferenc: Holt meder

A hét végén szabályos időutazásban volt részünk a nyárba ájult Zentán. Fakult, poros színekbe öltözött a város. Napégette lombok alatt pihegett a főtér. A múzeumba mentünk. Oda, ahol Géza életének emléke még mindig jelen van. Legalábbis annak biztosan, aki ismerte őt!
Bevallom régóta készültem a látogatásra, így aztán kiválogattam azokat az általam őrzött tárgyakat, melyek már rég megértek arra, hogy múzeumba kerüljenek… Melyeket valójában azért bíztak rám évtizedekkel korábban, hogy egyszer valahol féltve őrzött gyűjteményi darabok legyenek.
Most végre megtörtént ez is, mert a gyűjtögetőnek is vannak napjai, mikor elenged ezt-azt.
Ha pedig múzeum, akkor emlékek is, melyek rá-rá törnek a korosodó emberre. Ez nem nosztalgia, inkább csak megosztandó élmények sora, melyek kézzel foghatóvá teszik a múltat.

Ketten a padon

A városi múzeum bejárata előtt a padon, ércbe öntve ücsörög a történész Dudás Gyula… Elnézve a remek képzőművészeti alkotást, az jut eszembe – tudom, hogy az ötlet anakronisztikus –, akár mellé is ültethetnénk Tripolsky Gézát, aki ugyancsak jeles zentai, és sok mindent tett a városi polgárság kulturális emlékezetének alakításáért.
Míg ezt végiggondolom, nézem a szobor mögötti teret. Hallom a nyári délelőtt csendjét zajjá változtató, parkolót kereső sofőrök autóinak hangos berregését. Bebocsájtásra várva azon tűnődöm, hogy éppen a napokban lenne százéves Tripócki Géza.
Érdekes, hogy mindig így ejtette nevét… Egy szabadkai, a vidék népesedéséről szóló előadásának summázata jut eszembe: …jöttek valahonnan Lengyelországból a Tripóckiak, meg a felső végekről a Bilickiek. Aztán találkoztak itt a Bácskában és együtt lettek jó magyarok! A példa szemléletes és igaz. Valahol mindig olvasztótégely volt e táj.
Csapongok, úgy, ahogy az emlékek felbukkannak két emberöltőnyi időkút mélységből. Hirtelenjében történetek sokasága elevenedik meg. Mert Gézának mindenről volt legalább egy története!
Gyakran emlegette, hogy múzeumi pályája 1952. április 1-jén kezdődött. Ekkor vezényelték át Adorján iskolájából a város kulturális intézményébe. Ott aztán első kérdése az volt, hogy mivel tölti az idejét egy múzeumi dolgozó?!
Később, a múló évtizedek alatt az is kiderült, hogy új helyén szolgálva is remekül elboldogult a helyi politika útvesztőiben. Számtalanszor mesélte, hogy egyik legfontosabb feladata mindig az ötletek kellő körültekintéssel történő felvetése volt. Méghozzá oly módon, hogy azt a vezetésben ülők a sajátjuknak érezzék. Amit ő, kellő szerénységgel, éppen csak helyettük mondott ki. Mert csak akkor álltak egy ügy mögé. Így aztán, sokévi ideiglenesség után, a múzeum végre 1970-ben mai helyére költözött. Sőt, új állandó kiállítás is épült, méghozzá magyarországi szakemberek bevonásával…
Mi már ezek után találkoztunk és lettünk éveken át munkatársak.
Jut eszembe: ballagtunk a Tisza felé. A főtérről a part irányába. Lent, a folyó lábánál festők keresték az ihlet motívumait. Őszi akvarellfestés… Mondom Gézának: olyan párizsias hangulata van az egésznek! Mire ő megállt, felém fordult, kicsit felvonta szemöldökét és visszakérdezett: Járt már Párizsban? Ekkor még magázódtunk.

Tri polsky

Egy napon arra mentem be a múzeumba, hogy a könyvtár nagy asztalán – külön értesítés helyett – általa gyártott üdvözlőkártya hevert, szálkás betűivel a szöveg arról tudósított, hogy újabb gyermeke született: Tri polsky: Géza, Kata, Marika…
Ücsörgök Dudás Gyula szobra mellett, miközben nyílik a bejárati ajtó. A néprajzos kollegina, Ági int, ami azt jelenti: kezdődhet a pakolás.
A hozott tárgyakkal számosat fordulunk, s a munka végeztével egy kávéhoz ülünk, épp abban a szobában, amelyben először találkoztam Gézával. Ez is szóba kerül, meg az is, hogy polihisztor volt, méghozzá a szó legnemesebb értelmében. Az intézményen belül mindenhez értett. Mindent átlátott. Minden gyűjteményt ismert. Ezért lehetett sikeres műhelye a muzeológiának az általa vezetett múzeum.
Esztendők sorjáztak, majd az ezredforduló körüli években a kanizsai Tisza parton találkoztunk. Meghívtuk őt egy előadásra. Nyári szabadegyetemünkön a hallgatóságnak beszéljen a vidék juhász hagyományairól. Rekkenő volt a hőség, homlokát törölgetve fordult hozzám: Te, egy hideg fröccsöt szívesen meginnék! – mondta. Elvonultunk a közeli vendéglő teraszára, ahol nagy kortyokban nyelte a homályosra izzadt falú pohárból az üdítő, szódával vegyített fehér bort. A végén kézfejével megtörölte bajuszát. Rám nézett, majd megkérdezte, milyen volt az előadása.
Az utolsó találkozásaink egyikén még megajándékozott egy újabb könyvével. Hamiskásan mosolygott, majd azt mondta: Azért adom, hogy lásd, dolgozik, él még az öreg!
Mára pedig csak emlékeimben él, úgy, ahogy megismertem: őszen, kortalanul, kedéllyel és optimizmussal a tarsolyában.

Örökség

Népéletünk emlékei, akár egy vízért kiáltó kiszáradt meder alján a múlt meszes kagylóhéjai, az élet egykori gazdagságának maradványai. A költő által megénekelt holt ág, az eltűnő egykori valóság: mára örökség csupán. Már ha van kinek örökül hagyni, ha akadnak még kíváncsi emberek, akiket érdekel a néhai emlékezők tudása…
Mert a juhász nóták, a legelők világa ott van Géza ránk maradt soraiban, ahogy a tanyák is. A tárgyi valóság meg ott hallgat a múzeum falai között. Egy részük az állandó kiállítás darabjaként, míg többségük – ez a múzeumi tárgyak sorsa – a raktárak mélyén, diszkrét félhomályban lapulva várja, hogy napvilágra kerüljön, akár rövid időre csupán. Mondjuk egy időszaki kiállítás apropóján.
Ha pedig mindez megtörténik, hiszem azt, hogy Géza fentről vigyázva a dolgokat, elismerően mosolyog.